Felnyitja az eget itt a szívverés,
ilyen már az este,
sötétjét a búm szárnya
verdeste
a mohó éj felé.
Szeretlek ilyenkor ősszel,
mikor a kert padjain
a vénülés szuszog penészt,
itt a kezem, öreg már,
ne nézd,
már nem állok ellen,
csak szégyellem,
hogy ilyen vagyok,
rajtam már a semmi ragyog
hűvös kék szemével.

Tele vagyok halállal,
alig van álmom,
s a halottakkal kell szállnom
Neruda vitorlás koporsói közt,
s ilyenkor megkérded,
rossz szívem ezekkel partot ér-e
a csontok pergődob requiemjére?

Szeretlek, mint a frissen mosott ruha illatát,
mint az ételt,
mit megvonok a számtól,
mert csak ennyi maradt anyámból,
pipacslángarca egy télen,
szeme óceánján a messzi sok bója,
sírásának alkonyszín impressziója
egy vitorlásan fehér éjszakából.