Archívum - Cián és őszibarack
Igazából a „csoda" nekem mindig olyan megfoghatatlan, kicsit ködös dolog volt. Talán azt is mondhatnám, alig-alig hittem benne.
Eddig.
Azt hiszem, át kell értékelnem az ezzel kapcsolatos vélekedésemet.
Az ember esendő és nem tévedhetetlen lény. Furcsa anyagból van gyúrva. Mindaddig tamáskodik valami létezésében, míg a saját bőrén meg nem tapasztalja, hogy bizony, tévedett...
Egyetlen egy nap alatt lejátszódhat benne egy egész emberöltő végtelen bánata, önsorsrontó kínlódása és a földöntúli boldogság, a katarzis maga - mégpedig egyetlen picike másodpercbe sűrítve.
Egy csepp boldogság-koncentrátum.
Mikor már minden körötted létező dolog eresztékeiben recseg-ropog és minden, de minden veszni látszik: a nyár, a józan ész, a vitalitás, a hit, a bizodalom, a világmindenség maga...
Amikor elsüllyed kutyád borostyánsárga, hű tekintete a te száraz, égő szemeidben; amikor elillan a jólismert és imádott hegy hajnali derengése és finom illata; amikor minden nagyhatalmú fenyőfa ott fenn a hegyen gyufaszállá válik erőtlen pillantásod tükrében, amellyel még magadhoz öleled Budát; amikor jelentőségét veszíti a tűzliliom szépsége; a munka, amire mindig is vágytál; a Milka csoki selyme a nyelved hegyén; a napsütés; a zserbó illata; a legszebb tűsarkú cipőd; a kávé aromája keserű ciánná válik az ínyeden; amikor a lehetőségeid köddé válnak, mintha sosem lettek volna - gyakorlatilag minden addig működő dolog megsemmisül, ami addig - hitted! - tied volt.
Amikor olyan valószínűtlen, hogy másnap is nap lesz - talán egy kedd vagy szombat -, és létezhetetlen, hogy valaha lehet még élet, létezés; nos, a csoda akkor történik.
Pedig bizton tudod, hogy eljött a huszonnegyedik óra utolsó másodperce, már csak pillanatok vannak előtted és nincs kiút, nincs egérút, csak a puha semmi, ahová már olyannyira vágysz, mert ennél rosszabb már nem jöhet - ...akkor hirtelen megtörténik a csoda.
Egy matematikailag zéró (vagy elhanyagolható) eshetőségű valami, az a bizonyos dolog, ami egy hang, egy szó, vagy akár egy máskor hétköznapinak tűnő csengetés képében, ezek köpenyébe bújva bukkan fel - a Csoda maga - ami abban a pillanatban megfordítja (vagy visszafordítja...?) az életedet, és egyúttal újat kínál, egy továbbélhetőt, emberi léptékkel mérhetőt, kézzel foghatót, valóságosat, a mindent...
[...]
Nem gondolom, hogy ez mindenkivel megeshet...
És nem lehet megfejteni, hogy ki érdemli ki.
Talán nem is kiérdemlés útján lesz a tied.
Talán ez a kegyelmi állapot száz évben csak egyszer fordul elő.
Talán csupán minden ötezredik évben egyszer.
Talán kéthetente.
Megfejthetetlen - mint ahogy az is, valóban megérdemled-e...? Vagy ha igen, mivel érdemelted ki...? Meg tudod-e eléggé köszönni...?
És legfőképpen: meg tudod-e becsülni, és örökre megtartani...?
Talán annyit vezekeltél már, hogy szükségszerű a megtörténte.
Talán méltatlan vagy erre a hatalmas jóra - de mégis szorítod a fogaid közt, mint anyatigris viszi óvatosan újszülött kölykét a barlang hűsítő zugába, belekapaszkodsz, mint hajótörött a tajtékos vízben málladozó deszkadarabkába és alig hiszed, hogy veled ez még megtörténhet. A legkevésbé számítottál rá, hiszen farkasszemet néztél az éppen megsemmisülő világ kakofóniája közepette a reménytelenség acélkék ridegségével.
És mégis.
A csoda megtörténik.
Tudod, hogy megmenekültél, hogy újra édesedhet majd a szádban a sárgabélű, magvaválós őszibarack, hogy mehetsz a Farkasréti temetőbe a drága sírhoz, hogy lesz csikorgó tél, amit szidhatsz, hogy fájhat még a fejed egy ködös, nyálkás és szürke kedden, hogy felállva tapsolhatsz egy szép május estén, párás szemmel egy káprázatos Maugham-színdarab után, hogy nagyfiad új autóját is megcsodálhatod, hogy hallhatod újra a Cavatina gyönyörű dallamát, hogy érezheted ismét az ereidben és a bőröd alatt a „...már hamvassá vált az út, és árnyak teste zuhant át a parkon" megismételhetetlen, utánozhatatlan szépségét, vagy láthatod gyönyörűszép lányodat hófehér, suhogó esküvői ruhában az oltár elé lépni...- pedig mindezekről már lemondtál, és valamiféle ólmos lankadtság miatt ez nem is esett nehezedre.
...aztán lassanként visszaszivárog a kívánatos, édes csönd és béke a szobádba, a világ napsütötten sárga és gömbölyű, újra várod a holnapokat, bízol valamiben, vagy valakiben - és akkor az éjjeliszekrényed fiókját halkan becsukod, felülsz a széles franciaágyon, épp elcsörömpöl a busz a kanyargós budai utcában, nyár van, érik az őszibarack, a lányod szerelmes, a kutya ott ül a hálószoba zárt ajtaja előtt, hallod, ahogy türelmesen vár, és néha fészkelődik, szól Rahmanyinov zongoraversenye - és tudod, hogy Isten létezik.
Már hiszel a Csodában.
Eddig.
Azt hiszem, át kell értékelnem az ezzel kapcsolatos vélekedésemet.
Az ember esendő és nem tévedhetetlen lény. Furcsa anyagból van gyúrva. Mindaddig tamáskodik valami létezésében, míg a saját bőrén meg nem tapasztalja, hogy bizony, tévedett...
Egyetlen egy nap alatt lejátszódhat benne egy egész emberöltő végtelen bánata, önsorsrontó kínlódása és a földöntúli boldogság, a katarzis maga - mégpedig egyetlen picike másodpercbe sűrítve.
Egy csepp boldogság-koncentrátum.
Mikor már minden körötted létező dolog eresztékeiben recseg-ropog és minden, de minden veszni látszik: a nyár, a józan ész, a vitalitás, a hit, a bizodalom, a világmindenség maga...
Amikor elsüllyed kutyád borostyánsárga, hű tekintete a te száraz, égő szemeidben; amikor elillan a jólismert és imádott hegy hajnali derengése és finom illata; amikor minden nagyhatalmú fenyőfa ott fenn a hegyen gyufaszállá válik erőtlen pillantásod tükrében, amellyel még magadhoz öleled Budát; amikor jelentőségét veszíti a tűzliliom szépsége; a munka, amire mindig is vágytál; a Milka csoki selyme a nyelved hegyén; a napsütés; a zserbó illata; a legszebb tűsarkú cipőd; a kávé aromája keserű ciánná válik az ínyeden; amikor a lehetőségeid köddé válnak, mintha sosem lettek volna - gyakorlatilag minden addig működő dolog megsemmisül, ami addig - hitted! - tied volt.
Amikor olyan valószínűtlen, hogy másnap is nap lesz - talán egy kedd vagy szombat -, és létezhetetlen, hogy valaha lehet még élet, létezés; nos, a csoda akkor történik.
Pedig bizton tudod, hogy eljött a huszonnegyedik óra utolsó másodperce, már csak pillanatok vannak előtted és nincs kiút, nincs egérút, csak a puha semmi, ahová már olyannyira vágysz, mert ennél rosszabb már nem jöhet - ...akkor hirtelen megtörténik a csoda.
Egy matematikailag zéró (vagy elhanyagolható) eshetőségű valami, az a bizonyos dolog, ami egy hang, egy szó, vagy akár egy máskor hétköznapinak tűnő csengetés képében, ezek köpenyébe bújva bukkan fel - a Csoda maga - ami abban a pillanatban megfordítja (vagy visszafordítja...?) az életedet, és egyúttal újat kínál, egy továbbélhetőt, emberi léptékkel mérhetőt, kézzel foghatót, valóságosat, a mindent...
[...]
Nem gondolom, hogy ez mindenkivel megeshet...
És nem lehet megfejteni, hogy ki érdemli ki.
Talán nem is kiérdemlés útján lesz a tied.
Talán ez a kegyelmi állapot száz évben csak egyszer fordul elő.
Talán csupán minden ötezredik évben egyszer.
Talán kéthetente.
Megfejthetetlen - mint ahogy az is, valóban megérdemled-e...? Vagy ha igen, mivel érdemelted ki...? Meg tudod-e eléggé köszönni...?
És legfőképpen: meg tudod-e becsülni, és örökre megtartani...?
Talán annyit vezekeltél már, hogy szükségszerű a megtörténte.
Talán méltatlan vagy erre a hatalmas jóra - de mégis szorítod a fogaid közt, mint anyatigris viszi óvatosan újszülött kölykét a barlang hűsítő zugába, belekapaszkodsz, mint hajótörött a tajtékos vízben málladozó deszkadarabkába és alig hiszed, hogy veled ez még megtörténhet. A legkevésbé számítottál rá, hiszen farkasszemet néztél az éppen megsemmisülő világ kakofóniája közepette a reménytelenség acélkék ridegségével.
És mégis.
A csoda megtörténik.
Tudod, hogy megmenekültél, hogy újra édesedhet majd a szádban a sárgabélű, magvaválós őszibarack, hogy mehetsz a Farkasréti temetőbe a drága sírhoz, hogy lesz csikorgó tél, amit szidhatsz, hogy fájhat még a fejed egy ködös, nyálkás és szürke kedden, hogy felállva tapsolhatsz egy szép május estén, párás szemmel egy káprázatos Maugham-színdarab után, hogy nagyfiad új autóját is megcsodálhatod, hogy hallhatod újra a Cavatina gyönyörű dallamát, hogy érezheted ismét az ereidben és a bőröd alatt a „...már hamvassá vált az út, és árnyak teste zuhant át a parkon" megismételhetetlen, utánozhatatlan szépségét, vagy láthatod gyönyörűszép lányodat hófehér, suhogó esküvői ruhában az oltár elé lépni...- pedig mindezekről már lemondtál, és valamiféle ólmos lankadtság miatt ez nem is esett nehezedre.
...aztán lassanként visszaszivárog a kívánatos, édes csönd és béke a szobádba, a világ napsütötten sárga és gömbölyű, újra várod a holnapokat, bízol valamiben, vagy valakiben - és akkor az éjjeliszekrényed fiókját halkan becsukod, felülsz a széles franciaágyon, épp elcsörömpöl a busz a kanyargós budai utcában, nyár van, érik az őszibarack, a lányod szerelmes, a kutya ott ül a hálószoba zárt ajtaja előtt, hallod, ahogy türelmesen vár, és néha fészkelődik, szól Rahmanyinov zongoraversenye - és tudod, hogy Isten létezik.
Már hiszel a Csodában.