10. Stanislaw Lem: Solaris

Manapság hajlandók vagyunk a csillagokba vezető történeteket másodlagos vagy szórakoztató irodalomnak nevezni, ami igencsak kicsinyes látásmódot feltételez. Az irodalmi művek rangját mindig a teremtő képzelet és az ehhez szükséges nyelvi minőség adja. Egyik a másik nélkül kétes eredményt hoz.
 Az újkori fantasztikus irodalom ma azon kevés irodalmi indíttatású műfajok egyike, amely még olvasásra érdemesült. De hogy rosszat is mondjunk a tudományos-fantasztikus könyvek előtöréséről, bátran kijelenthetjük, hogy ezernyi mű között csak egy-kettőt találunk, amely fennakad az idő rostáján.
A másik érv a sci-fivel szemben, az maga a stílus. Legtöbb sikeres szerző egy kellemetlenül döcögő bikkfa nyelven ír, ráadásul a műfajra jellemző közhelyek egész arzenálját vonultatja fel az olvasó bosszantására.
A harmadikról pedig méltatlan hosszan beszélni, mely szerint egy új és kiforratlan műfaj, amely Wells-szel és Verne-nel kezdődik. Ez a fajta gondolkododás elvitatja a kétszáz évnél régebben élő emberektől a képzelgés képességét…
Pedig bizonyos értelemben Dante Komédiája vagy Milton Elveszett paradicsoma is a fantasztikum olyan méretű feltárulkozása, melyekből ma egész műfajok megélnek. Ugyanakkor létezik egy másik szélsőség, mely az ősi akkád eposzoktól Homéroszon keresztül Babitsig mindent belezsúfol a fantasztikus irodalom bőröndjébe, mint valami ócska ruhadarabot.
Valójában az irodalomnak két kategóriája van: a magas irodalom és a magasrendű közönségirodalom Egy mű nagyságát nem a műfaji meghatározása és még csak nem is a formája adja, hiszen egészen közönséges dolgokat, melyek nem érdemlik meg, hogy gondolatoknak nevezzük, az antik költészet formai jegyeivel ugyan fel lehet ékesíteni, de attól az még nem lesz költészet
Van azonban egy szerző, Stanislaw Lem, aki a teremtő fantázia egyik legnagyobb alakja, mindemellett a stílusa telve van a modern széppróza nagyvonalús tisztaságával. Lem lengyel volt, orvosi tanulmányait nem fejezte be, viszont az újkori irodalom egyik legnagyobb mesélőjévé lett. Olyan tehetség volt, aki a kommunizmus szellemi és lelki gettójából is képes volt a nemzetközi tudomány és filozófia csúcsára érni. Maga is megvetette az amerikai pszeudóirodalmat, amelyben a spekulativitás is olyan kezdetleges, mint egy elmosatlan tányér filozófiája.„…bóvli, átgondolatlan, igénytelenül megírt művek, amelyek szerzőit jobban érdekli a pénzkeresés, mint az ötletek és új irodalmi formák.”
Lem főműve a többször is filmre álmodott Solaris.
Mikor allergiás rohamai elöl, a hegyekbe menekül, négy-öt hét alatt papírra vetette a plazmaóceánok titkos kavargása felett játszódó űrállomás történetét. Hatalmas erejű látomása az emberi tudatból és az örök kérdésről; újra lehet-e teremteni egy korábban elmúlt élet organikus mását, és folytatható-e tovább egy megtört élet. Lem ezt a kérdést felöltözteti a látszatateizmus páncéljába, hiszen egy ateista államban a teremtő univerzum eszméje könnyebben megjelenhetett, mint az univerzum felett álló teremtő Isten eszméje.

11. Ernest Renan: A kereszténység eredetének története

Mikor 1863-ban Renan Jézus élete című műve megjelent, egyszerre tört ki körülötte a hisztériás rajongás és a legdurvább elutasítás.
Tudós egyházférfiak még ma is szent borzadállyal ejtik ki a nevét, teológus körökben dilettánsnak illik bélyegezni. Mások viszont a tudományos eredményeit elvitatva a francia széppróza egyik legnagyobb mesterének tartják az egykori breton papból lett orientalistát, aki vallási kételyei miatt hagyta el a katolikus egyházat.
A Jézus élete számtalan kiadást ért meg, és sikerét nemcsak Jézus alakjának minden csodától és istenitől való lemeztelenítésének köszönhette, hanem pátoszmentes gyönyörű prózájának, amely csak úgy duzzad a költői realizmus erejétől. Az olvasó ma is azt érzi, hogy szinte a nagy kőtáblarombolás tanújaként ott áll Jézus mellett, látja a galileai halászok életét a palesztin fennsíkok pálmafával szegélyezett nyomorú világát és nagyszerű keleti nyüzsgését.
Kevés megejtőbb írást olvashatunk tájról és lélekről, mint a Szent Pál című kötetben a görög táj és a görög életérzés harmóniájának leírása.
Renan kinyilatkoztatásszerűen beszél Jézusról, de mindig óvatos deklamációval és érzékeny csodálattal. Szerb Antal szerint Renan egyik nagy erénye, hogy megtanította a kor emberét a kételyben való kételkedésre.
A mű szakít azzal a tétellel, hogy Jézus zsidó származású lett volna, történelmi miliőjében a kevert fajiságú Galilea egyszerű és tiszta látomása jelenik meg.
A Renan egyik legjelentősebb tanítása, hogy a kereszténység szinte átörökítette magába a zsidó vallási türelmetlenséget, s ezáltal azzá vált, ami Krisztus akaratának teljes tagadása.
A Jézus életét még hat újabb kötet követi, melyek mind magasrendű alkotások, s már-már a legizgalmasabb regények hangján mesélik el a kereszténység első századait, bemutatják az Evangéliumokat, a szent apostolokat, majd később Szent Pál féleszeg és otrombán csúnya, ugyanakkor szívós alakját.
Feltűnik Marción és az ókeresztény egyházatyák alakja, Néró mint az Antikkrisztus, majd a kései császárkorban diadalmaskodó kereszténység.
Renan mindezek után megírja a zsidóság történetét őt vaskos kötetben. Ezek a könyvek a zsidóságból hatalmas ellenérzést váltanak ki, hiszen Renan a semita népeket kulturális értéktelenséggel vádolja, s azt tanítja, hogy a sémi népek önmagukban képtelenek voltak bármiféle jelentős szellemi nagyságot megalkotni.

12. Pablo Neruda: Válogatott versek

A chilei óriás után óriás költészet maradt, kimeríthetetlen erejű forrása a szabad képzettársításokon alapuló lírának, a látomásos költészetnek és a legegyszerűbb szavakkal kifejezhető poésie pure –nek.
Ugyanakkor Neruda igazi politikus költő volt, minden ízében szocialista elveket valló, legtöbbször nyílt reakciókat hirdető szabadságharcos és amerikaellenes próféta, nagykövet, majd köztársasági elnökjelölt, később száműzött remete, akihez úgy zarándokoltak a kor nagyjai, mint egykor Goethe-hez vagy Liszt Ferenchez a csodálók.
Neruda a XX. század második felének legnagyobb szerelmi költője, ahogy a legnagyobb víziónáriusa is egyben. Látomásos versei József Attila verseire emlékeztetnek, s nekünk, magyaroknak azért is kedves, mert versekben örökítette meg a magyar tájakat, a Tokaji bor arany ízét, a debreceni Aranybika Szállót, az Alföld minden sejtelmességnélküli szépségét.
Legnagyobb versei a LXXXI. szerelmi szonettje, a földi létről szóló ciklusainak olyan darabjai, mint a Csak a halál vagy  a Walking Around.

13. Tóth Árpád: Összes versei

címmel jelent meg egy korán befejezett élet befejezetlen verseinek vékony gyűjteménye Szabó Lőrinc válogatásában.
Kevés olyan fájdalmasan nagyszerű költészet létezik a világirodalom történetében, mint amilyen méretű és szépségű a halk szavú debreceni poéta testamentumában található.
Még ma sem került Tóth Árpád az őt megillető trónra, ma is a harmadik a Babits- Kosztolányi-Tóth triászban. Babits egyetemesebb, Kosztolányi szerethetőbb és közvetlenebb, de Tóth Árpád mélabús igéi hosszabban tartó és mélyebb rezignációt váltanak ki minden érző olvasóból, mint a másik két lírikuséi.
Talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy nincs tisztább szelleme a magyar irodalomnak, mint ennek a korán elhalt költőnek, aki a metafizikus naivság legnagyobb lírikusa volt az egész világirodalomban.
Tóth Árpád nem volt betegesen érzékeny, mint Novalis vagy Hölderlin, nem volt őrült, mint de Nerval, Trakl vagy József Attila. Mégis képes volt egyetlen ecsetmozdulattal egymásba festeni az őszt és a lélek nagy tájait. Életsors, mágikus nyelvzene és misztikus rokonság fűzte a másik két elhamvadó tüdejű költőhöz, Csokonaihoz és Keats-hez.
Műfordításait teljesen a saját lelkéhez hangszerelte, és a francia parnasszista költészet vagy az angol ódák nála még gazdagabban és még olvadékonyabb zenével áradnak, mint az eredeti költemények azok minden nagyszerűségük ellenére is.

14. Prédikátor könyve

 
Az Ószövetség és az Újszövetség könyveinek összeragasztását a XIX. század nagy teológusai és filozófusai könyvkötői önkénynek tartották, s valóban a két könyv teológiai, lelki, nyelvi és irodalmi szempontból is annyira különbözők, hogy némi szkepticizmussal hajlandók vagyunk a bibliakritikusok vélekedését elfogadni.
Míg az evangéliumok teljességgel kompromisszummentes kinyilatkoztatások, addig az ószövetségi iratokban érezzük a túlságosan emberi szemléletet is. Elég, ha csak az Énekek éneke erotikus utalásaira, Jahve istentelenségében is embertelen kinyilatkoztatásaira gondolunk.
Az ószövetségi írásokról Delitzsch híres tanulmánya óta tudjuk, hogy nem egységes írások, s nagy részük a babiloni-mezopotámiai hatásokat sokkal jobban mutatják, mintahogy azelőtt a tudományosság vallotta. Kiderült, hogy a Bűnbeesés a Biblia keletkezése előtt jóval megtalálható a babiloni kultúrában, hogy az Özönvíz katasztrófája a polinéziai népektől kezdve a közel-keleti kultúrákig több tucat népnél jóval korábban megtalálható.
A Prédikátor könyvéről a tudomány erős görög hatást vél felfedezni. A modern bibliatudomány ezt vitatja, ugyanakkor azt nem tagadja, hogy az antik sztoikus életszemlélet nehéz párái ugyanúgy megtalálhatók a prédikátor szavaiban, mint a sztoikus görög filozófiában.
„Valóban: sok bölcsességgel sok bosszúság jár együtt, és aki gyarapítja a tudást, a gyötrelmet is fokozza.” … ”Mert az öröm is, a gond is Istentől van.”
A legtöbbet idézett ószövetségi könyvek egyike a Prédikátor könyve, és az egyik legellentmondásosabb könyve az Ótestamentumnak. Az élet hiábavalóságáról szól, a túlvilágiság hívásáról, s talán itt van az egyik legnagyobb szembenállás a zsidó szellemiséggel.
Ezek a hatalmas irodalmi erudícióval megírt lapok tele vannak életvágyással és életfélelemmel, carpe diem-eszmével és az isteni igazságosság zsidó etikájától való eltéréssel. Isten nem feltétlenül a jókat jutalmazza, s nem mindig a legjobbakkal igazságos. Mintha a tékozló fiú parabolája villanna fel ezeknek a magvas életbölcsességek sötét hátteréből. Közelebb áll ez a könyv Krisztushoz, mint Jahvéhez… 

15. Byron: Kain

Byron két bibliai témájú drámai költeményt írt. Az egyik - az Özönvízről szóló - befejezetlen maradt, míg Káinról szóló kamaradráma az angol poéta legnagyszerűbb műveinek egyike. Ma a legtöbb irodalomkritikus fanyalog, különösen azért, mert Byron a teremtés értelmét kérdőjelezi meg, s művének központjában nem Ábel áll, hanem Káin, aki fellázad az isteni Mű ellen, s megkérdőjelezi az isteni morált. A teológia legnagyobb ostobaságának véli az eredendő bűnt, és Káin minden dialógusa egy-egy teológiai axióma leplezetlenül durva kritikája.
Ha Byron csak ennyit tett volna művével, akkor nem emelkedne a középszerűség fölé ez a modern színháztechnikát és filmet követelő mű.
Byron azonban képes elérni, hogy műve tele legyen markionizmussal, a Prédikátor könyvének cinizmusával, s némiképp a Tékozló fiú történet tragikus kimenetelű áthangszerelésével. Mert az olvasó már várja, hogy Káin tegye meg azt, amit tennie kell, hiszen a mű belső logikájából ez következik. Ábel halála felett nem megrendülést, hanem szánalmat, Káin elbujdosása miatt viszont valódi felháborodást érzünk.
Másrészt Byron a Káinnal is képes volt visszatérni - Goethe helyett – a reneszánszkori angol színpad metafizikusságához. Az irodalomtörténet – sajnos – kicsinyesen megfeledkezik arról a tényről, hogy Byron nem a német óriást utánozta, hanem az angolok metafizikus félelmet az Erzsébet-kori színpad halálpárás deszkáiról.
És van a drámában egy jelenet, amelyet szinte teljes egészében átvesz Madách, ez pedig az Űrben játszódó kozmikus vízió.
A Káinban jelen van a hírhedt Cuvier-elmélet, mely szerint a földi civilizáció csak sokadik kísérlete Istennek, a föld több kataklizmán ment keresztül. Byron teremtő fantáziája azonban képes volt Cuvier híres tanából horrorisztikus fantáziát teremteni, mely szerint az ember előtt hatalmas, mamutnál nagyobb és az embernél intelligensebb lények lakták a földet.
Ha lenne egy igazi rendező, aki színpadra vagy filmvászonra merné álmodni a legnagyobb angol költő látomását az emberi lét geneziséről, a modernkor egyik legnagyobb tettét hajtaná végre.