Apokalipszis

Gyönge fény festi meg

a redőny szitafonatát.

Őszi reggel köszönt odaát.

Felkarózott percek

kattogva vergődnek

az óra ujján

s múló álom tűnődik

az élet hamuján.

Kiolvas reményt

szólít... csábít... kér... noszogat...

Hiába!

Átaludtam évszázadokat.

Válasz az Apokalipszisre

Ha szűk pupilládon áttörsz minden fényt,

porból kelve űzöl jót, űzöl erényt,

ha kihajt belőled az ördög maga,

és elviselhetetlen bűze, szaga

sem tántorít meg, és ismét úgy esel,

ahogy zuhanva vártad, és nem leszel

többé sem köd, sem ének, sem gyalázat,

csak csend, síri, hosszú:

ígéreted e pillanatban bosszú lesz:

porból kelve törni fényt, űzni jót,

vágyából rázni álmodót...

Mégis, a végítélet maga az élet!

Nevess,

hisz megszegte szavad

hűtlen cinkosod,

az alkonyat.