Irodalmi miniatűrök 5.
Il flagelo dei principi
A fejedelmek ostora… Így nevezte a nagy olasz drámaíró, Ariosto tizenhatodik századbeli különcét, Pietro Aretinót.
Irodalmi közhely manapság, hogy Aretino neve nem került arany betűkkel az olasz irodalom legfényesebb lapjaira. Egon Friedell az újságírás atyjának nevezi, valamint a szellemes zsarolás tökéletes technikusaként jellemzi.
Igazi rosszarcú férfi volt alattomos tekintettel. A nép egyrészről rettegte, másrészt pedig rajongással szerette. Pápák, fejedelmek, királyok és a művészet óriásai Tizianótól Michelangelóig keresték a kegyeit. Vagy gazdag és dús ajándékokat küldtek neki, vagy bérgyilkost küldtek rá. A hízelkedés nagymestere volt, de minden dicsérő szava mögött ott volt a zsarolási szándék. Különösen Michelangelo ellen indított mézes-mázos szavakból megtervezett offenzívát, mellyel a firenzei mestertől festményt akart kicsikarni. Írásai, pamfletjei, de még leveleinek is nagy része a mai olvasó számára már-már elviselhetetlenek. Magyarországtól Portugáliáig ajándékokkal halmozták el uralkodók, de még a török szultán is egy gyönyörű rabnőt küldött neki, miközben Aretino a palotájában háremet tartott fenn.
Senkinek nem volt olyan irodalmi rangja a világirodalom történetében, mint ennek az alattomos tekintetű, ravasz és rendkívül okos embernek. És mégis volt benne annyi szeretetreméltóság, mint kevesekben. A zsarolással kicsikart vagyonok nagy részét szétosztotta a tömegek között; nem volt olyan szerencsétlen éhenkórász, koldus vagy ágrólszakadt, akinek nem adott volna pénzt, ajándékot, vagy akinek az érdekében nem vetette volna be a befolyását.
Híres volt arról, hogy elesett gyermekeket támogatott, minden tekintélyét latba vetve fogságba esett katonákat és polgárokat szabadított ki. Legendákat meséltek állatbarátságáról, s a háza mindig nyitva állt mindenféle szerencsétlen előtt…
Fais ce que tu voudrais…
„Tégy, amit akarsz” - írta Rabelais, ez a reneszánsz szellem a középkor és az újkor határmezsgyéjén egyensúlyozva hitét elvesztve.
Pappá szentelték, előbb ferences majd bencés szerzetes ez az istentagadó és materialista író, akiben annyi vad gyűlölet és megvetés élt a kolduló barátok iránt. Megveti azok tudatlanságát, jámborságát és leginkább piszkosságukat és igénytelenségüket.
Később orvos lesz, naptárkészítő és jövendőmondó. Ő végezett először Franciaországban boncolást. Fő műve a Gargantua és Pantagruel , a kétségbeesett nihilizmus nagy regénye, a rabelais-i életöröm és a reneszánsz agónia hatalmas mementója. Ebben a könyvben sincs semmi emberi, csak terjengősség, zabálás, otrombaság, ízetlenség és gonoszkodás. És a nyelv olyan elképesztő áradása, terjengőssége, kifacsarása, bősége és elhajlása, amely a francia irodalomban példátlanná teszi. Ma már elviselhetetlen ennek a könyvnek az olvasása, miként visszataszító Rabelais állandó szarómániája, ahogyan Friedell írta róla.
Irodalomtörténeti értéke nyelvezetében rejlik. Rabelais fél tucat nyelvjárást sűrít bele írásaiba, a szinonimákat két kézzel szórja, jelzői oldalnyi mennyiségben állnak egyetlen főnév előtt. Latin, olasz töveket felhasználva készíti maga teremtette szavainak tömegét, és zsúfolja bele művében. Különösen találékony, mikor a testi örömöket kell ábrázolnia. Az egész művet áthatja a szerzetesek és a hivatalnokok iránt érzett megvetése.
Üldöztetéseiben mindig menedékre lelt, de így is éveket töltött kényszerű száműzetésben.
Még saját halálából is tréfát űz, egész élete egy hosszú és kegyetlen kacaj volt.
Hullaház
Gottfied Benn 1912-ben 500 példányban jelentetett meg egy vékonyka verseskötetet, melynek címe Morgue und andere Gedichte (Hullaház és más költemények).
A botrány és a felháborodás nem marad el, hiszen Benn mint boncorvos, az ember kémiájaként ábrázolja az ember egészét. Ebben a szürrealista elemeket magában hordozó kötetben az ember elesettsége és lélektelensége olyan szenvtelen ridegséggel van ábrázolva, ahogy azelőtt sohasem. Az egyik vers arról szól, hogy egy söröskocsis mellkasába a költő belevarrja az agyvelőbe belelökött őszirózsát, egy másikban egy fiatal lány máján és veséjén élősködő patkányokat miként fojtottak vízbe. Egy harmadik pedig egy aranyfogú szajha egyetlen megmaradt fogát kiverő hullaszálító miképpen ment mulatozni a kivert fog árából. A kilenc vers legmegrázóbb darabjai a Requiem és a Mann und Frau gehen durch die Krebsbaracke című versek. Ez utóbbiban a rákosok barakjában a világirodalom legiszonyúbb látomását mutatja meg Benn, az orvos és költő, ez az Istentől elrugaszkodott, de mégis szent dalú német…
Az utolsó nagy álmodozó
Horvát István nevét ma az iskolai tananyagoktól kezdve a szórakoztató zsurnalizmusig gúnnyal, megvetéssel szokás leírni. Ostoba és együgyű diákok nevetgélnek hasonló képességű tanerőkkel Horvát elméletén.
Alakjából a fantaszta mellett a hazafiúi szeretet, bölcsesség és a tanári tisztesség kegyelmi állapota ragyog másfél évszázad óta.
Olyan ember volt, amilyen minden nemzet történetében csak ritkán adatik, talán csak egy-egy tűnik fel, hogy a hálás nemzetek örökké emlékezzenek rá.
Horváth már egészen fiatal korában kivívta Révai Miklós csodálatát, aki a magyar történeti nyelvészet első tudósa volt Magyarországon. Horvát diákként itta Révai szavait, s Révai úgy emlékezett meg róla, hogy ha még ötven évig a katedrán állhatna, akkor sem találna még egy Horvátot.
Miután befejezte irodalomtudományi és nyelvészeti tanulmányait, s bölcsészdoktor lett, a jogtudományokkal kezdett foglalkozni, amelyben olyan jelentős jártasságot szerzett, hogy országbírósági tisztviselő, majd a Széchényi könyvtár őre lett, s a Nemzeti Múzeum igazgatóhelyettesi posztját ingyen látta el haláláig. Fiatal kora ellenére nem lett a pesti egyetem irodalmi és nyelvi tanszékének professzora, pedig Verseghy Ferenc, a jeles író és költő, őt tartotta legméltóbbnak erre a feladatra.
Első feleségét egy évnyi házasság után elvesztette. Három év gyász után újból megnősült, s második feleségével annak haláláig a legszebb és legpéldamutatóbb hitvesi szövetségben élt. Fiát is tudóssá nevelte abban a reményben, hogy gyermeke majd önnön hazafias küldetésének örökébe lép.
Történelemtudománnyal kezdett foglalkozni, éjjel nappal tanult, írt és adatokat gyűjtött. Előbb Pestről írt alapos történeti-nyelvészeti munkát, majd az Anjou-kori és a Mátyás-kori magyar nyelv érdekében folytatott polémiát. Hivatásává vált a magyar nyelv és a magyar história ügye mellett kiállni. Élete fő céljának tartotta, hogy a magyar őstörténet megírja. Hosszú éveken át kutatott, minden történelmi és nyelvi munkát áttanulmányozva s háromszázezer oklevelet megvizsgálva írta meg a Rajzolatok című művét. Ebben a kis könyvben túlzások mellett sok olyan igazságot is meglátott vagy megsejtett a tudós professzor, melyet a nyelvtudomány ma kezd elfogadni. Horvát volt az, aki először a parthus-elméletet leírta, melyet majd Arany János és Bodnár Zsigmond említenek meg irodalomtörténetükben. Horvát István volt az első, aki a magyar nemzetnévben először megtalálta a mag etimológiai tövet, s a hun-magyar származásbeli azonosságot is ő emelte tudományos rangra.
Művét hatalmas lelkesedéssel és durva elutasítással fogadta a korabeli közvélemény. A legnagyobb hiba, amit elkövethettek vele szemben, hogy nem törekedett a kritika tudományos alapon rámutatni a tévedéseire, s eredményeit nem méltányolták eléggé.
Akik ismerték, szeretetreméltónak, jóságosnak és becsületesnek írták le. Tanítványai rajongtak érte, s előadásaiban páratlan előadói képességét is kamatoztatta. Tudományos értekezésire tömegek gyűltek össze, s megcsodálhatták a jelenlevők páratlan retorikai erejét. Mikor meghalt, a nemzet egésze megrendült. Még nagy ellenfelei is a legnagyobb fájdalommal és tisztelettel kísérték utolsó útjára. Tízezres tömegek gyászolták ezt a fajszeretetében legnagyobb magyart.
Halálában is adományozott, a nemzetre hagyta örökül harmincezer kötetes könyvtárát és ezernyi oklevelét, kéziratát.
