Dr. Kuthy szerette ezt a belváros legszélén lévő utcát.
Ilyenkor ősszel, ahogy végigsétált rajta, a nagy aranyló lombok összeértek, s az északról jövő szél aranyló utakat fújt a házak közé.
Kuthy professzor valamikor itt lakott, nem messze az egyetem épületétől, a Gutenberg utcában. Aztán fiatal korábban elhagyta az atyai házat, de most hogy meghívták az egyetemre vendégelőadónak, visszaköltözött. Kisgyerekként az édesanyját veszítette el, nemrég az apját, s most idén áprilisban a feleségét. Mindettől függetlenül Dr. Kuthy nem volt búskomor ember, inkább hallgatag és türelmes. Egy-egy kellemes tréfán elmosolyodott, de a hangos vigasság elöl mindig kitért.
Egyetlen fia volt, Olivér. Ötévesforma gömbölyű arcú fiúcska pisze orral, nagy fekete szemmel, sírásra görbülő szájjal. Olivérnek hívták, akit az apja csak Olinak hívott, és a név kerekdedsége oly’ jól illett a kisfiú arcához és szeméhez.
A professzor minden reggel megnézte a fiának az arcképét, mely az íróasztalán állt, s néha meg is csókolta.
Különösen akkor, ha rosszat álmodott, s ebben azt álmodta, hogy a fiát is elveszíti. Ilyenkor hosszan leült az íróasztal elé, nézte a gyermeket, aztán elindult az öszbefordult nagy fák szegélyezte útra.
- Szeretlek, apu! – mondta a kisfiú, amikor elsétáltak a Gutenberg utcai házukhoz, és a kis Oli örült, hogy végre hazaértek.
De az egyik nap így szólt a délutáni séta közben:
- Az micsoda?
- Mit láttál?
- Az a különös bolt. Amelyiknek kicsi és kerek a kirakata…
- Az?  - gondolkodott el a professzor, mert eszébe jutott, hogy gyermekként ő is ugyanúgy kérdezgette az apját a boltról, amelyik ugyanúgy nézett ki akkor is, mint most, de sem akkor, sem most nem illett az utcához ez az ódon kis ház az apró üvegszemkirakattal, a bejárat fölötti kerek ablakkal, mely gonoszul bámult ki esténként az utcára. Sárga szemnek tűnt, ahogy messziről belebámult az ember.
Bent csak egyszer járt, nagy fekete könyvek sorakoztak baloldalt, jobboldalon pedig régi tárgyak voltak, fegyverek, szobrok, faragott bábuk, kristálygömbök, Föld –és Holdgömbök, térképek. Szemközt játékok, de nem új keletű vackok, hanem régi jó míves játékok, faragott katonák, kuglibábuk, vonatok, hajók.
- Csak ócskaságok – mondta a professzor, de nem tudott tovább lépni, mert a kisfiú megállt, s nem volt hajlandó egy lépést sem tenni.
- Most mi bajod van? – kérdezte a férfi meglepődve, mert a gyermeke még sohasem viselkedett így.
- Be akarok menni! – motyogta a kisfiú, majd felnézett az apjára.
- Nem tetszenének…
- De igen! A kirakat is tetszik! – felelte Olivér akaratosan.
Kuthy vett egy nagy levegőt, aztán engedékenyebbre váló hanggal ennyit mondott:
- Bemegyünk, de nem maradhatunk sokáig.
Elindultak a bolthoz, de már nem szóltak egymáshoz.
Mikor benyitottak, az ajtócsengő haragosan villant egyet, majd óarany csilingeléssel felkiabálta a szürke falakat.
- Jó napot! – mondta Kuthy, s a gyermek is valami „jó napot”-féleséget motyogott szégyenlősen.
Válasz azonban nem érkezett, így Olivér odaszaladt a pulthoz, ahol egy fabábú állt. Nem volt benne semmi különös, festett fabábarc nagy szempárral, pirosan csücsörítő ajakkal. Oli simogatni kezdte, majd felemelte.
- Nehéz! – mondta az apja felé, de a tekintete beszédesebb volt.
Elmondta, hogy mennyire tetszik neki ez a bábu, milyen titokzatos mosoly lengi körbe az ajkát, s a szeme tele van csodálkozásféle indulattal.
- Vásárol? – kiáltotta mögülük egy vékony, de azért reszelős férfihang.
Mindketten megpördültek, s lám, egy kiköpött olyan szerzet állt mögöttük, mint amilyen a bábu. Még a tekintet is csodálkozó kíváncsisággal bámult rájuk.
- Nem… Nem is tudom… Csak úgy… - dadogta a professzor, de ez nem hozta zavarba a kisembert, hanem még jobb kedvre derítette.
- A kisfiúnak valami ajándékot?
- Nem, köszönöm. Csak benéztünk…
- Ugyan, uram, ugyan. Annyi szép dolog van itt. Emlékszem, amikor annyi idős volt, mint most a fia, gyakran ácsorgott maga is a bolt előtt.
A férfi most zavarba jött, mert nem emlékezett az előtte állóra, másrészt nem értette, hogy mi az furcsa ebben a kis emberben. Kereste magában a szavakat, aztán végül rálelt a legkifejezőbbre. Kortalan. Igen, kortalan. Nem tudta megmondani, hogy gyermek vagy öregember.
- No, jöjjön csak az a kisfiúcska! Mutatok neki más csodákat.
Oli odaszaladt ehhez a fura szerzethez, belekapaszkodott a köpenyébe, s ment vele.
Kuthy egy pillanatra meglepődött, aztán megnyugtatat magát, hogy ez csak egy bolt, a boltos pedig mesebeli bárgyúságú alak. Inkább a könyveket bámulta, amelyek öntelten és megizmosodva álldogáltak egymás mellett fekete méltóságukban. Mindegyik bőrkötésű és antik darabnak tűnt, s mivel Kuthy életében a könyv minden hasznos órát elkövetelt tőle, ezért most is inkább azokat nézegette. Az elsőt levette, majd kinyitotta. Jól ismerte, de mégis meglepte, hogy mit keres itt a Malleus Maleficarum egy igen ritka példánya. Csendes óvatossággal visszatette, majd más könyveket kezdett el nézni.
Oli csicsergése térítette magához. Különös maszk volt a fején. Elsőre afrikai maszknak nézte, de aztán kiderül, hogy afrikai bennszülöttek harci dísze.
- Apa, még nem is láttad az önjáró zongorát.
A professzor hunyorogva nézett a gyermekére, majd összevonta a szemöldökét.
A kisfiú megragadta az apja kezét, majd a bolt hátsó végébe rángatta.
- Ezt nézd! – kiáltott Olivér, majd tapsolt egyet.
A keskeny és kopottas pianínó fedele hirtelen felcsapódott, majd hangos zongoraszó tört fel belőle. A billentyűk lenyomódtak, mintha láthatatlan ujjak játszottak volna rajta.
Kuthy sok ilyet látott már, de a pianínó most egyszerre megindult feléje. A lábak meghajoltak, s egészen úgy festett, mintha az ódon hangszer öreges lépésekkel megindulna feléje. Aztán a ládából polkaszerű dallamok törtek elő, s a lábak táncolni kezdtek. A professzor tudományos magyarázatot próbált találni a látottakra, de annyira meglepődött, hogy nem tudta levenni a tekintetét az egyre fiatalosabban táncoló falábakról.
- Ez hihetetlen! – suttogta, mire a gyermek csillogó szemmel az apjára bámult.
- Ugye, megmondtam! – énekelte Olivér az apja felé, de szeme sarkából ráhunyorított az aprócska boltosra.
- Elképesztő! – hebegte a professzor.
- De ez még semmi! – rikkantotta a kisember. – Erre, erre! – kiáltotta vidáman, majd tapsolt, s a pianínó elhalkult, s alázatos mozdulatokkal visszasétált a helyére.
Egy kis asztal előtt álltak meg. Egy virágváza állt a kis kerek asztallapon, de csak a virágföld feketéllett ki belőle.
- Fogd meg, kicsim, ezt a pálcát, s körözz felette. De ne felejts el azt mondani:
Hej, hej hahó, jöjjetek lázak,
Ez a való, itt nincsen varázslat!
Oli felkapta a pálcát, miközben már magában ízlelgetni kezdte a szavakat. Aztán szembefordult az apjával, s úgy illegette magát, mint egy szeleburdi kislányka.
Várta, hogy az apja megerősítse a tekintetével, de a professzor még a látottak ellenére sem érezte jól magát. Remegő kézzel visszaintett, majd zavarában körülnézett. Megakadt a szeme egy hatalmas fabábun. Gonoszarcú szörnyetegnek tűnt, de valószerűtlenül kifacsarodott karjai komikussá tették. Nagy kerek szájából hegyes fogak vicsorogtak, s az egyik mutatóujja olyan hosszú volt, mint a többi együttvéve.
- Apa, nézz ide! – kiáltott fel Oli, de a professzor még most is borzongva bámulta ezt a különös és inkább félelmetes alakot.
- Apu! – kiáltott rá türelmetlenül a kisfiú, mire Kuthy zavartan odakapta a tekintetét.
- Ezt nézd, ne azt a buta fabábut! – mondta a kisfiú gyorsan elpárolgó haraggal, majd elhúzta a száját, s elkezdte mondani a versikét, ahogy a boltos tanította.
Hej, hej hahó, jöjjetek lázak,
Ez a való, itt nincsen varázslat!
Eleinte semmi nem történt, pedig Oli egész ügyesen forgatta a varázspálcát, aztán egyszerre csak egy kicsi és zsenge szárkezdemény kibújt a földből, majd növekedni kezdett. Megvastagodott és megnyúlt, majd oldalsó ágakat eresztett. És az ágakból újabb ágak sarjadtak, s az egész egy gömbölyű lombbá dúsult. Közben a törzs is megvastagodott, s a kis fácska fejmagaságban állt meg a növésben. Aztán egyszerre csak apró piros gyümölcsök növekedtek rajta, s Kuthy csak most vette észre, hogy a törzs és az ágak aranyszínben pompáztak.
Oli kacagva nézte ezt a különös és megmagyarázhatatlan csodát.
- Hát ennyi – sóhajtotta, majd a magasba lendülő kis karjai lehulltak a testéhez.
- Hohó, kiskomám! Nincs még vége! – mondta a boltos, és manószerű arcán apró kis fintor rángatózott.
- Van még valami?  - kérdezte Olivér.
- Hát persze hogy van!
- És mi van még?
- Hát a madarak!
- Madarak?
- Úgy van, a madarak.
- Miféle madarak?  - kérdezte Olivér tudálékoskodva, s az apja felé hunyorítva
- Hát a madarak. Láttál már madarat bizonyára. Egyszerű közönséges madarat.
Oli bólogatni kezdte, mire a kisember egy nagy szusszanással így folytatta:
- Ha van fa gyümölccsel, akkor ott lennie kell madárnak is.
- De nincs madár! – mondta Oli kedvtelenül.
- Majd lesz az is. Csak egy versikét kell elmondanod hozzá.
. Milyen verset? – kérdezte a kisfiú felbátorodó pofácskával.
- Na, figyelj! Ez sem nehéz. Ez is csak két sor.
A boltos most becsukta a szemét, s titokzatos hangon kántálni kezdte a kis versikét:
Nyílj meg titkok sötét árka,
Belőled röppen ki egy madárka!
A kisfiúra pillantott, majd megkérdezte:
- Meg tudod ezt is jegyezni?
- Hát persze. Ez is könnyű. Ennél sokkal nehezebbeket és hosszabbakat tudok!
- Akkor ott a pálca, s halljuk a varázsigét!
Olivér odalépett az asztalhoz, áhítatos mozdulattal felkapta a sovány kis pálcát, s utánozva a boltos hangját, mondogatni kezdte:
Nyílj meg titkok sötét árka,
Belőled röppen ki egy madárka!
Szinte élvezte, hogy ilyen rövid idő alatt két verset is megtanult. De örömét szétkente az ámulat, mikor egy kismadár ereszkedett alá az árnyas mennyezetről. Körberepkedte a kis fát, aztán ismét magasba emelkedett.
Olivér felé kapott, de a madár fürge mozdulattal kitárt előle. Oli a magasba ugrott, de a kis madárka fürge mozdulatokkal kitért az összezáródó markocskák elől. A boltos mosolyogva, az apa pedig bosszankodva figyelte a jelenetet.
Miután Oli elfáradt, a madár leszállt a fa legfelső ágára. A kisfiú odalépett az apjához, majd így szólt:
- Vegyük meg… A fát és a madarat… A varázslatot.
- Ez biztos nagyon drága.
A kisember csak bólogatott, majd hirtelen előkapott egy szemüveget a zsebéből, aztán számolgatni kezdett. Eztán alázatos mosollyal egy papírlapot nyújtott a professzornak a játékok árával. Kuthy izgatott le, majd kelletlenül visszaadta a papírlapot a boltosnak.
- Ez nekem túl sok. Rengeteg.
- Ugyan, uram! Nem akarja boldoggá tenni a fiát?
- A boldogság nem egy játék függvénye…
- Nemcsak azé… Hanem a lemondásé, amellyel ajándékozunk – bölcselkedett a kisember.
- Nem vitatkozom önnel, uram. A játék marad.
Közben Olivér annyira belemerült a bámészkodásba, hogy észre sem vette a boltos és a professzor közt kialakuló huzavonát.
- Aranyos a kisfiú… És illemtudó. Megszámolom feléért…
- El akarja engedni ennek az árnak a felét.
- El bizony – vigyorodott el a kisember, s mintha egy pillanatra a képe hasonlított volna a falnak támasztott bábu arckifejezéséhez.
- Ha még a fele összeget ki tudnám fizetni, akkor sem fogadhatnám el ezt a nagylelkűséget.
- A nagylelkűség egyelőre csak nekem kerül pénzembe – mondta a boltos, s kajánul szélesre húzta a száját.
A professzornak az jutott az eszébe, hogy a férfinek milyen sok foga van, talán túl sok. És korához képest túl fehérek. De biztos jó a fogorvosa, hiszen a játékok is túl drágák. Egész biztosan csak gazdagok vásárolhatnak itt, nem egy egyetemi tanár, akinek egy háztartást kell vezetnie cselédestül, és egy igencsak költséges kisfiút kell felnevelnie.
- Ha nem, hát nem – mondta a kisember, majd fanyalogva hozzátette -, de a kedves vevő még meggondolhatja magát. De… addig is, nézzenek bele a Holdgömbbe.
- Az micsoda? – kérdezte a professzor, és kezdett elege lenni ebből a kellemetlen alkudozásból, sőt az egész boltból fabábustul, varázslópálcástul, táncoló zongoráig.
Hirtelen ütött az óra, s Dr. Kuthy ösztönösen hátrafordult. Az óra pontosan ötöt mutatott, s a mutatók úgy tűntek, mintha lábszárcsontokat formáznának. Az óra számlapja feletti kis házacska ajtaja hirtelen kipattant, s a boltosra kísértetiesen hasonlító apró faragott figura jelent meg. A két kis kéz felemelkedett, s négy labdával kezdett zsonglőrködni. Így ment körbe, miközben pattogó csontzene, majd tamburinzene szólalt meg. Kuthy elképedve bámulta a finom automatikát, s már Oli is az órát nézte hunyorogva.
- Ez… egyszerűen bámulatos – mondta a férfi halkan, de nem látta a boltost. Az pedig hirtelen megveregette vállát, mire a professzor hátrafordult. Ott állt a kisember, kezében egy nagy gömbbel, mely a Hold pontos mása volt. Különös fénnyel töltötte be a termet, mikor a kisember csettintett egyet, s a lámpák kialudtak az üzletben. Baljóslatú félhomály hullott a három alakra, csak a Holdgömb foszforeszkált szürkéskék derengéssel. Oli megfogta az apja kezét, s egészen hozzáhúzódott.
- Ne félj tőle, kisfiú! – mondta a boltos hunyorogva.
- Mire jó ez? – kérdezte Olivér még mindig megszeppenve.
. Ha közel hajolsz hozzá, látni fogod a Holdról a világot.
A professzor elmosolyodott, de hagyta a boltos beszélni. Bízott benne, hogy a fia megnyugszik.
- Na, csak nézz bele! Ne félj, egy pillanat, és már itt sem vagy!
- A Holdon nincs levegő… Megfulladok!
- Okos… Nagyon okos fiú vagy te! – mondta még mindig hunyorogva a kisember, majd előre görnyedt, s úgy magyarázott. – Ez nem egy hétköznapi holdutazás. Ez egy varázslat, melyben semmi baj nem érhet… Na, csak bátran… Bátran.
Olivér kíváncsian előrehajolt, szemre vette a Holdgömböt, amely egy arasznyival nagyobb volt a fejénél. A gömb most még sejtelmesebben ragyogott, egészen áttetszővé vált.
A boltos csak bólogatott, Oli visszapillantott az apjára, majd tekintete összeért a boltoséval, aztán egy hirtelen mozdulattal belehajolt a gömbbe. Behunyta a szemét, mert félt, hogy az üvegszerű gömbfal megüti a fejét. De semmi ilyesmi nem történt, csak valami kellemes hűvösség szállt rá, s behunyt szemén keresztül is ezernyi fényvillanást látott. Óvatosan kinyitotta a szemét, s előtte végtelennek tűnő szürke táj bontakozott ki. Messze hegyek voltak, s egy hatalmas kék gömb állt mozdulatlanul az ég magasán. Aztán kinyíltak előtte a csillagfények, s ezerszer szebben és fényesebben ragyogtak, mint a legfényesebb földi éjszaka. Egy pillanatra megijedt a fénypompától, s hátratántorodott. Abban a pillanatban a poros bolt közepén találta magát az apja és a boltos között.
- Apa, ez csodálatos!
A professzor zavartan nézett a fiára, akinek a feje hirtelen előbukkant a derengő fények közül kipirosodva és szertelen lelkesedéssel.
- Ez kell! Ez kell! – ujjongott a kisfiú, s az apa a boltosra nézett.
- Ez sajnos egy kicsivel több, mint a fácska az aranymadárral. De egy kicsit itt is engedek.
A professzor, hogy elkerülje a fia újabb dührohamát, megragadta a gyermek kezét, s elindult az ajtó felé.
- Köszönöm, uram! Talán majd máskor! Viszontlátásra!
És indult kifelé a boltból.
- Köszönj el a bácsitól! – mondta a kisfiú felé, aki most megvetette a lábát, s nem akart semerre sem indulni.
- Nem akarok elmenni!
- Ne ellenkezz, fiam!
- De igenis ellenkezem! Mert van pénzünk, csak te italra költöd.
Kuthy egy csapásra megszégyenült az idegen kis szerzet előtt, de sokkal jobban fájt, hogy a fia mondta a szemébe. Ránézett a kisemberre, aki kajánul bámult vissza rá.
- Megyünk! Add a kezed! – mondta a férfi, s már nyúlt is Olivér keze után.
De az elkapta, s elrohant a bolt hátsó részébe. Kuthy körbenézett, de ahogy a fia eltűnt mellőle, úgy tűnt el a boltos is. Kuthy kiáltozni kezdett:
- Oli! Olivér! Uram! Uram, kérem…
De egyikük sem volt sehol.
A férfi odarohant a kisasztalhoz, ahol a kis fa álldogált, majd megnézte a pianínót, amely tárgyakra jellemző kíméletlen nemtörődömséggel bújt meg a sarokban.
Hirtelen egy árny rohant el mellette. A fia volt az.
- Olivér! Állj meg!
A kisfiú hátraszólt:
- Utállak! Hagyjál békében!
- Állj meg, fiam!
De a kisfiú odarohant a nagy bábuhoz, hogy mögé bújjon! De a bábu hangos robajjal eldőlt. A kisfiú megrémült, s lehajolt a hatalmas fatesthez, hogy felemelje. De az szétnyílt, a kisfiú pedig beleesett, a fatest pedig hatalmas csattanással összezáródott.
- Oli! – üvöltötte Kuthy, majd kétségbeesetten forgolódni kezdett.
- Uram! Uram! Jöjjön elő. Egy kis baleset… Megfizetem a kárát.
Sehol senki. A boltos eltűnt, és semmiféle jel nem mutatott arra, hogy jelen van. A professzor hiába próbálta nyitogatni a bábu testét, még az illesztés vonalát sem találta. Mintha a festett fa összeforrt volna.
Kuthy kiabálni kezdett tehetetlen dühében. A fiát szólongatta, majd a boltost, végül a bábut kezdte ütlegelni.
Egyszerre recsegést hallott, majd újabb roppanások hallatszottak a bábu testéből. A fatest felemelkedett, majd megállt Kuthy előtt, s hosszan a szemébe nézett. A fabábarc most mintha szomorú lett volna, majd hirtelen megváltozott, és mintha sírásra görbült volna a szája. A vörös szemekből vér kezdett aláfolyni. Hosszú és vékony vérfonat gyűlt össze az arcon.
A professzor most már ordibált, és felemelt ököllel rohant a bábu felé.
- Add vissza a fiam! Oli, itt vagyok!
A bábu kinyitott a száját, s hirtelen vér fröcskölt elő belőle.
- Istenem! Istenem! - kiáltotta a férfi jajveszékelve, majd a bábut két kézzel kezdte ütlegelni. Az megfordult, s a kijárathoz rohant. Kuthy még hallotta az ajtócsapódást. Minden erejét összeszedve az ajtóhoz rohant, majd mikor felszakítva azt az utcára ért, nem látott a néhány járókelőn kívül senki mást. Kiabálni kezdett, aztán végső kétségbeesésében az egyik járókelőtől a másikig rohant.
- Nem látta a fiamat? A fiam… Itt volt… Segítsenek!
Az egyik oldalról a másikig futott, és ugyanazokat az összefüggéstelen szavakat mondta, amelyeket eddig is ismételgetett.
- A fiam… Elnyelte a bábu… Segítsenek… A fabábuban van… Rázáródott!
És amikor megkérdezték, hogy hol van a fabábu, csak annyit felelt:
Hát önöknek kell ezt tudniuk. Ide szaladt az utcára…
Felháborodott hangok hallatszottak innen is, onnan is.
- De kérem… Ez felháborító… Biztosan részeg… Valaki hívjon rendőrt.
A professzor térdre esett, üvöltése átalakult csendes könyörgéssé:
Kérem… Kérem… A kis Oli…
Hirtelen két rendőr jelent meg. De azoknak is csak ugyanezeket a szótörmelékeket tudta elzokogni.
A rendőrök hirtelen mozdulattal felemelték, majd a kezét hátrabilincselve a rendőrautóhoz rángatták. Talán még egy percig hallatszott a kétségbeesett üvöltés:
- A fiam! Oli…
- Ismeri valaki? – kérdezte egy középkorú nő.
- Én ismerem – felelte egy idősebb férfi. A nevét nem tudom, csak annyit, hogy egy éve halt meg a fia…

 H.G. Wells emlékének