Előszó egy haikuhoz
| Baksai Józsefnek Sodor valamit az ár. Szürkül már - alig látom. (Pár méterre ülök a megértéstől, és dobálom a kavicsokat, próbálom eltalálni azt a valamit. Csobbannak a kövek, elnyeli őket a mélység.) Egy kavics. A folyón a pára éppen távozó lelkek imbolygása. Soruk a partig tekereg, fonódik, gomolyog, fojt szaguk. Tőlem alig hűvösebb levegőben nyitva áll az ősz szarkofágja. Egy kavics. Párizsban, egy múzeumban, japán turisták fényképezték a kisebbik fiam. Azt mondták, olyan nagy kék szeme van, mint hogy náluk a manga figurákat rajzolják. Majd odébbálltak világító Eiffel-tornyokat vásárolni. A fiamat tisztázni vitte a párom, én ott maradtam a másvilágon, azzal a ki tudja honnan rabolt, ősi szoborral. Egy kavics. Minap nézegettem Baksai festményeit. Azokat, melyeken mitológiai alakok riasztják halálra az óvatlanokat. Szörnyű felismerés volt, mintha magam is közülük való lennék, és mintha mindenki közülük való lenne, és mintha a jövő évezredre készülődő mitológia most gomolyogna ki ebből a ködből. Egy kavics. Arra gondoltam, hogy bevásárlóközpontok polcainak hátfalára kellene festenie a festőknek, oda kellene írnia az íróknak. Hátha elfogy egyszer a termék. Egy kavics. Nincs kedvem már dobálni sem. Csak üldögélni szeretnék. Jobb híján hallgatni ezt a szürke-barna folyamot, és azt képzelni, kék, mint a fiam szeme, fölötte a pára könnyed, amely hamar felszáll. Csak ülni behunyt szemmel, némán, és várni, hátha leúszik végre az árral az a valami, és marad róla emléknek csak egy jegyzet: Őszi ár sodrán kidőlt partról felkapott uszadék forog. |
|
| Baksai József: Khimaira c. festménye |
