Az
utókor még ma is tétovázik alakja és műve fölött az ítélet meghozatalában. Bár
egész lényét a történelem nemcsak felmentette, hanem a nemzeti idealizmus
dicsfényével is körülvette, mégis az újabb korok kétkedéssel fordulnak felé
vagy ironikusan fordulnak el tőle. Ilyen volt a nagy történész Deér József,
és a századközép legnagyobb költője, József Attila.

Még
a tudomány is mintha elérzékenyülne, mikor a Szent István-i állameszme
történelmi jelentőségét taglalja, s úgy tesz, mintha a Szent Korona az ő
magasztos fejéért és fejére született volna. Utókora egyrészről márványba és
aranyba öltöztetett apával, feleséggel, valamint egy szent fiúval és egy szent
nevelővel veszi körül, másrészt kegyes nagyvonalúsággal feledkezik meg keleti
despotizmusa könyörtelenségeiről.

S hogy a lényét
az éggel összekösse, felszentelte alakját és a családját, s politikai
éleselméjűségét a Szűz Anyának felajánlott Magyarországgal szépíti szakrális
aktussá.

Az emberi szív
legfájóbb pillanata a gyermekét elvesztő apa magasztos képe. Ha a
történettudomány dadogni kezd, az embert a fájdalom ékesszólásával menti föl.
Az Árpádok történetéről lehántott minden keleti istenkirályi gesztust, hogy
nagyjainkat a kereszténység aranyfüstjével fújja be.

Valójában az
Árpádoktól Hunyadiig királyaink tetterős és ambiciózus férfiak voltak, akik a
nagy tettért népeket és koronákat áldoztak fel. Az utánuk következők
Szapolyaitól Tiszáig vagy groteszk kísértetei voltak a Nagy Kornak, vagy
egyszerűen balekjai egy könyörtelen Európának.





A Tett embereit
felváltotta a Tettől való félelem.

A nagykirály
kiirtja a hatalomra nem vágyó rokonságát, mégis a felmentését újra és újra
meghozza az utókor, Szent István leghamisabb hangú ügyvédje. Nem tehetett mást,
így igazította saját korlátoltságához István féktelenségét.

Tetteit a
körülményekkel magyarázzák, s nem a koncepcióval. Az az uralkodó, aki a
körülmények között mozog, az saját uralkodásának udvari bolondja.

István nem
lehetett ilyen, annál sokkal erősebb és robosztusabb jelenség volt. Korának
műveltségéhez képest ideális alapokkal bírt, filológus és filozófus volt -
talán ez az antik eszmény gyengíthette -, de mégsem annyira, hogy akaratát ne
tudja beteljesíteni. Inkább az irányok változhattak meg nála, kényszerű
házasságot és kényszerű papságot vett a vállára, de az ősi magyar célt mégsem
vetette el. Birodalma valóban jelentős volt, haderejét, népének erkölcsi és
kulturális nagyságát a kor alaposan alábecsüli, ősi mítoszainak nemzetmegtartó
erejét sem akkor, sem most nem ismerik el. Külsőségeiben európai volt, de a
lelke mélyén hun-szkíta ösztönök forrtak acélos akarattá. Meghasonlásainak
része volt, hogy saját ösztöneivel leszámoljon, hogy majd az utolsó éveiben
visszatérjen azokhoz.

Ha behódol
Európának, országát (úrságát) egy év alatt elvesztette volna.

Mikor gyermekét
megölették, összeomlott, de nem saját ösztöneiben, hanem politikai
irányultságában. Tudta, hogy az ősi szkíta-hun-avar birodalom öröke az örök
európai hegemónia kulcsa, és Bizánc túlélése. A Pápaság Magyarország révén
nyert időt a teuton ragadozói ösztönnel szemben. Cserében a pápai
hivatalnoksereg a Habsburg, később a francia előrenyomulás ellenében először a
töröknek, majd az egyre szekularizáltabb habsburgi hibridállamnak dobta oda,
ahogyan tette ezt a lengyelekkel is.

István a maga
idejében kijátszotta a Pápaságot, ahogy Bizáncot és az otromba német
előrenyomulást is. Műve befejezetlen, de torzóban maradt valósága ellenére
is olyan erős alapokat hagyott maga után, melyet a kiirtott rokonságának
megmaradt utódai érdemesnek tartottak továbbépíteni.