Látomás az éjszakában
Mindössze harminckilenc nagyszerű és egyben borzalmas évet élt az a francia férfiú, aki alapjaiban változtatta meg a matematika és a fizika történetét, s mindezeken túl egy fennköltségében is könnyed stílust adott hazája irodalmának. Talán ő volt az a sziklafal, melyről Nietzsche szellemének legvadabb hullámai két évszázaddal később visszacsapódtak. Ez a lángelme Blaise Pascal, akinek hatása a tudomány, az irodalom és a bölcselet egészét átfogta, s akinek alig négy évtizednyi élete a barokk utolsó nagy lelki aktusa volt a lármásan fényűző, s majd a ráció nevében mindent tagadó Franciaországban. Csodagyermekként indul, kilenc éves korábban szépirodalmi szinten beszéli és műveli az ógörög és latin nyelveket, tizenkettedik életévét betöltve néhány ív papírossal és egy széndarabbal felvázolja az euklideszi geometria szinte egészét. Tizenhat és tizenkilenc éves kora között olyan korszakalkotó matematikai felfedezéseket tesz, melyekre a modern tudományok is csodálattal emlékeznek. Számológépének zsenialitása, ötletei, a kúpszeletekről szóló tanítása ma is elképesztő szellemi teljesítményként hat. A valószínűség-számítástól eljut a horror vacui-elmélet misztikus bölcseletéig, a hidrodinamikában terén elért eredményei ma is a nevét viselik. Egy alkalommal a neullyi hídtól nem messze a megbokrosodott lovak kocsiját a mélybe rántották, de Pascal sértetlenül élte túl a balesetet. Ettől a naptól ered kiválasztottságának tudata. 1654. november 23-nak éjszakáján oly mély és hatalmas látomásban van része, mely megváltoztatja életét. Ez a beteges, élvhajhász fiatalember lezárja tudományos küldetését, s a Port-Rayale kolostor falai közé vonul vissza. Szent elragadtatását ” yoye, joye, joye, pleurs de joye. (Öröm, öröm, öröm, az öröm könnyei)” halála után ruhájába varrt pergament lapon találják meg. Testét a legelborzasztóbb betegségek gyötrik, állandó hasfájása, fejfájása, ínyvérzése és álmatlansága azonban nem meggyötrik, hanem a lélek horror vacui állapotában tartják a lelkét. Ugyanis Pascal hitt abban, hogy a betegség a legnemesebb állapota a keresztényi léleknek, a fizikai meggyötörtetés és a testi szenvedés az üdvözülésének útja. Rettegett attól, hogy meggyógyul, s maradék életében várta a halált. Gondolkodása és szellemisége a francia és az egyetemes irodalom egyik csúcsa, a legnemesebb hajtások egyike, mely valaha francia nyelven megjelent.
Az illatkoncertektől a tömjénfüstig
A legnagyobb francia konvertita Rimbaud mellett Huysmans, ez a mára már elévült, de korábban az exkluzivitás groteszk és ezernyi önellentmondásba süllyedő bajnoka. Híres regénye a Különc, ma már nehezen elviselhető részben főhősének visszataszító és undorító szokásai, másrészt művének öncélú nyelvezete miatt. „Passzív alany, akin átfolyik az élet s a rohanó, gyökerükig átélt benyomásokat izzadja ki magából művészetté” – írja róla Várkonyi Nándor, s Huysmans valóban eljut az életcsömörtől a pokol kapujáig. De nem úgy mint Dante, akinek élete íve fölfelé vezetett, hanem lefelé, mint akit az Isten is cserbenhagyott. Valójában Huysmans hagyta cserben az Istent, életíve hurokként vette körül rideg, kimért és unalmas életét. Gyűlölte a naturalizmust, Zola nagy reménységéből nagy ellenfele lett, tele van kétellyel, s a kételyei először a középkor felé vezetik, a nagy misztikus lázakhoz, melyben Várkonyi Nándor szavaival „íródeákjává szegődik a pokol sekrestyésének, Gilles de Rais-nek.” Az érzékektől eljut a megborzadásokig, s onnan már visszafelé vezet az út. Valami megfoghatta az assisi szegénység nemességéből, mert erőn felül támogatja a nyomorgókat és szerencsétleneket. Állítólag egyik templomtól a másikig vándorol, de leginkább ténfereg. Betérhetett, majd menekült, hogy újból belezuhanjon a kegyelem és az áhítat horror sarci ragyogásába.
A csavargó és az égő csipkebokor
Rimbaud élete maga is olyan, mint egy középkori legenda. Sátánizmus, látomás, végül kinyilatkoztatás. A gyermek Rimbaud olyan lehetett, mint az ördög, de legalább olyan volt, mintha az ördög ikertestvére lett volna. Megátalkodott suhanc, minden gesztusa istenkáromlás. Tizenhét évesen a padokra krétával ezt írja: „Halál Istenre” A középkori sátánosság mérgeit azonban lassan felissza a papiros, s a mérgek sokkal nemesebb anyagokká válnak. Ez az egyszerű fiúcska gyermekként olyan tökéletes latin verseket ír, hogy a tanárait is elkápráztatja. Aztán francia versei mindent meghaladnak, amit addig francia költő leírt az egy Baudelaire-t kivéve. Költészete azonban a legnemesebb szeszek párái, három esztendő alatt elillannak. Legalábbis ezt hitte az irodalomtörténet. Ezek a fényes és finom párák Verlaine-ben hűltek költészetté, s felszabadították benne azokat a sejtéseket, melyek nélkül Verlaine csak egy jótollú rímfaragó maradt volna. De Rimbaud megsejtései is elfogytak, s kellettek a mesterséges víziók, hogy az irodalmi közvélemény verseknek higgye ezeket a kénsárga látomásokat. Húszadik életétévét még el sem érte, mikor felhagy a költészettel. Úgy tűnt el lelkéből a költészet, ahogyan egy kamaszkori bőrbetegséget hagy maga mögött az ember. Rimbaud Verlaine-t Stuttgartban látja újra, s ott összeveri. Szakít mindenkivel, kivéve életundorával. Fél tucat nyelven megtanul néhány év leforgása alatt, szinte bejárja az egész világot, vadházasságban él, katonáskodik, fegyvercsempész, majd mindenféle tiltott áruval kereskedik. Egyre mélyebbre süllyed. Lelkének jobbik feléből szinte alig marad valami, hogy aztán a teste is végleg kimerüljön. A lábát amputálják, de a test már nem kíván élni. S akkor jön a megváltás. Rimbaud haldoklik. Rohamaiban papot kér, s végül halála előtt megtér. Gyermekként meglátta a hangok színét, a lélek iszonyú örvényeit, és az emberben a „szomorúság bohócát”. A lélek tizenévesen megöregedett. S mikor a test hozzáöregedett, megtalálta az Istent.
Miasszonyunk oltalmában
Ahogy Lukács István, egyik kitűnő magyar méltatója az „öröm költőjének” nevezi Paul Claudelt, ugyanúgy ma nevezhetnék a kanonizált szépség apostolának is, hiszen tizennyolc éves koráig hitetlen. Renant olvasva kételkedni kezd a kételyeibe. Rimbaud olvasása az első mozzanat, mely által megrendül benne korábbi életének kegyetlen sziklaboltozata. A Notre Damme karácsonyi vesperasa alatt nyilatkoztatja ki magát az örök isteni, melytől apró repedések kezdődnek elvágyódó életében. 1890 karácsonyán, négy évvel később vallásos látomásai végre visszaemelik a hit kegyelmébe, s innentől kezdve élete és költészete valami különleges és szerteágazásaiban is mindig visszataláló harmóniához vezetik. Nagy utazó és nagy különc; mindenben az Istent látja. Jó hazafi és boldog ember, de végtelenbe vesző sorai és hatalmas zsoltárai mégis a lelkének nyugtalanságát sejtetik. Versei olyanok, mint megáradt patakok, olyan tiszták, hogy csak természetes törvényeik vannak; olyanok, mint a nagy tavaszi áradások, belső ökonómiájuk mentes mindenféle poétikai hókuszpókusztól. Claudel megtérése visszatéríti az egész Európai irodalmat ahhoz, amit rég elvesztett a vén kontinens: a kollektivitást.
|