Feslett égen gonosz az ősz,
kikaparja már az estet,
hegyek véres térde roppan,
s ködbe vesznek a keresztek.

Recseg a lombok vörös selyme,
rozsdától ragyás a kerti pad,
s ha megmoccan a nyugati szél,
a tócsák arca behorpad.

Könnyű lenne azt mondanom,
unom már e földi létet…
Bogyók kéjes bögye vérzik,
és a hegyek is még kékek.

A reggel, mint egy sebzett hattyú,
tétova és fáradt-beteg,
napjaim is  kéjjel lógnak,
mint színi ócska díszletek.

Eltűnnek a régi napok?
(Szalonnát sütnek innen messze.)
Sercen az égnek zsíros hasa,
hogy a vén kutyákat felébressze.

Kapu csattan, vonyít a fém,
az ősz temet itt, sírokat ás,
vonat rohan borzas füsttel,
s alant a halott Messiás.

A Hold az égen aranycsomó,
s vízbefúltnak képe a Nap.
Harangoznak… S a csillagok is
éjszakává csomósodnak.