Fennhangon szólítalak, szelíd, szépséges nyaram,
pedig már csúf ősz van, s a nyárra nincsen pótjegy;
a venyigéken már szőlő méze gyűl: édes és arany.

Budai kertek alján piroslik csendben az őszi körte,
s tajtékos Dunába mártja szürke lábát a vén hegy;
jaj, a nyarat a goromba szél lásd, immár elsöpörte.

Szúrós az éj. Betegen köhögnek a körúti koldusok,
homályos temetőkben imádkozik sok néma özvegy;
minden reményem lucsokká lesz, szorít a vasmarok.

Szeptember van. Ez nekem már kínlódás és téboly,
a messzi, meleg Afrikába menekül innen a kékbegy;
minden, ami egyben volt, most feloldódik, szétfoly'...

Elfut hát minden: kétezertíz koraőszén Budapesten
az évek koptatnak, s gondból is jut mindig még egy...
Szín és hang mosódik el, lám, az ősz mindent elken.

Sárgult leveleken párállik a csöpp, hajnali harmat,
az őszi kép fáj - és átjár, mint olvadt vajat a késhegy.
Indulok. Van egy hely. Tán' ott kaphatok nyugalmat.



Budapest, 2010. szeptember 17.