48. Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok

Plutarkhosz hatalmas életművének fele megsemmisült, de a megmaradt másik fele ma is élő és élményt adó olvasmány, ahogyan tizenkilenc évszázada megkerülhetetlen szellemi teljesítménye az emberiség történetének. Ebből is kiemelkedik a Párhuzamos életrajzok két hatalmas kötete, mely hadvezérek, hódítok, diktátorok, valamint Shakespeare legfontosabb olvasmányainak egyike volt.
A túl népszerű emberekre és alkotásokra a köznép általában mindig irigykedve tekintett, de ami meglepőbb, az irodalomtörténeti megemlékezésekben is fanyar és kicsinyes megállapítások kísérik a rendíthetetlen népszerűségű szerzőket.
Horatius és Homérosz mellett a harmadik ókori író, kinek művészete évezredes patinája mögül is fényesen ragyog, miközben Tacitus, a két Plinius, Plautus, Apuleius és a gunyoros Lukianos minden feltámasztási kísérlet ellenére már csak az irodalomban elmélyült rajongókat vonzza.
Plutarkhosz azonban egyszerre maradt antik és lett modernné. A Párhuzamos életrajzok ma is friss olvasmányélmény, stílusán bizonyára sokat csiszoltak és élénkítettek a különböző nyelvű fordítások. De Plutarkhosz erényei és hibái túlélik a kicsinyes korok tolakodó irigységét, s ha ma a fiatalság olvasná, megszűnne az ostoba pacifizmuspótlékkal önön gyávaságát leplezni akarók tömege. Ugyanakkor e műnek van egy másik veszélye, mely inkább irodalomszociológiai jellegű. Ki ne szeretne Sulla, Caesar, Alexandrosz vagy Alkibiadész bőrébe bújni, s ki nem éhes a nagy emberek életének esendőségeire?
Az emberiség egy évszázada a bulvár rabja, újsága nélkül esetlenül jár-kel, reszketeg kézzel nyúl az újságosnál kedvenc lapja után a munkakerülőtől a gazdag nagypolgárig.
Ilyen szempontból Plutarkhosz a bulvár megalapítója, de az írásai mindezek ellenére magasrendű írások a páratlan ékesszólás és már-már arisztokratikus elegancia különös és bódító elegyével. Sokszor még lapos moralizálása mögött is találunk annyi kellemet, lelki nemességet, az írásművészet megalkuvás-nélküli könnyedségét, mint nagyon kevés íróban a világirodalom végtelen forgatagában.

49. Jan Huizinga: A Középkor alkonya

Magyarországon a kitűnő Szerb Antal fordításában vált híressé ez a csodálatos könyv, mely talán a legjobb kultúrtörténeti írás, amelyet a középkornak nevezett évszázadokról írtak. Valójában a könyv az utolsó évszázad néhány évtizedét írja le, de ebben a könyvben mégis előttünk van a németalföldi városok komor nyugtalansága és a francia hanyatlás aranyfényű ragyogása.
Huizinga nyelvész is volt, s jól ismerte a nyelv költői erejét, ezért művét át- és átszövi a lírikus nyugtalansága, féltése és rajongó öntudatossága. Egész prózája játékos könnyelműség és a filozofikus elmélyültség remeke, telve van játékkal, melyről másik szép könyvét írta, a Homo ludens-t.

50. Pintér Jenő: A magyar irodalom története

Az alcím tudományos rendszerezés, s valóban ez a nyolc óriási kötet a tudományos akaratosságnak és a nagy mesélő könnyelműségének hétezeroldalas dokumentuma.
Pintér szenvedélyes imádata a magyar irodalom iránt ma már nem követendő, s a jelenkor tudósainak e fogyatékossága a legszembetűnőbb. Pintér Jenő egész életében egy nehezen meghatározható elkötelezettséggel és már szinte vallásos rajongással kutatta a magyar irodalmat, és a több tucatnyi kötete, melyet a magyar irodalomról írt, valamint tankönyvei ma már ismeretlen elkötelezettséget mutatnak, mely előtt még kritikusai is főt hajtottak egykor. Talán csak József Attila volt az egyetlen, aki az egyik kétkötetes, a nagyközönség számára írt irodalomtörténetéhez olyan kegyeletsértőn és tiszteletlenül szólt, ahogy egy más alkalommal Babitscsal is megtette. A bohém és a tanár nagy párviadala volt mindez, a szabadon gomolygó felhők és a pontos természeti törvények viharos végzetessége. De ennek a kornak a József Attilája rimbaud-i dühében nekiront mindennek, mert a kegyelem koldulásához és az elismerés méltóságához még éretlen.
Pintér Jenő országos tanfelügyelő volt, Radnóti vizsgáját is vezette, egyike azon művészeknek, akik korán felfedezték és elismerték Ady nagyságát, de tisztánlátása mégis észrevétetette Ady hibáit, kilengéseit, elgyengüléseit, s egyike volt azoknak, akik kritika alá merték venni a magyarsággal szemben álló zsidó liberalizmus és bolsevik anarchia nyelvrontó, erkölcszüllesztő tendenciáit.
Mindemellett tudós volt a legjobb fajtából; szinte végigzarándokolta a teljes régi magyar irodalom titkos és végtelenbe nyúló ösvényeit. Felfedezései úttörőjellegűek voltak, s talán csak egyetlen nagy tévedését nehéz megbocsátanunk, ez pedig az a finnugortan kritikátlan átvétele volt.

51. Radnóti Miklós: Bori notesz

A Glatter Miklósként született és Radnóti Miklósként meghalt költő utolsó verseinek kéziratos gyűjteménye az egyik legmegrázóbb dokumentuma a világirodalom történetének. Síron túli iratok, melyekben nincs semmiféle póz, nincs meg benne a patetikus és magasztos utolsó lélegzetvétel. Ezek a versek, a szomorúság szelíd ódái teljességgel szemben állnak a kései Petőfi allegro barbarójával. Úgy hatnak Petőfi mellett, mint andante cantabilék egy concertó utolsó nagy fortissimói mellett. Radnóti egyedülisége abban a csendes rémületben rejlik, melyet sehol sem láthatunk az irodalomtörténetben. Talán csak Tóth Árpád halk és betegségszagú elégiáiban érezzük a megnyugvásban feloldódó rémület halk esszenciáit. Radnóti reménye nagyon is evilági reménykedés volt, a legtöbb versében ott van a „talán és ha mégis” optimizmusának tétova kitekintése a halálos díszletek mögül. Még akkor is, ha ez a kis füzet ötnyelvű bevezetője a halálra készülő ember végakaratát írja meg. Rendületlenül írt, hogy átmentse életének és szellemének végső szavait. Maga jelentkezett a ’hazainduló fogolytábor’ első csoportjába. Ha maradt volna, talán sok évtizedet élhetett volna. De jönni akart a teremtés akaratával, pedig néhány évvel ezelőtt nem akart gyermeket, mert féltette a megnemszületettet a halálos élettől. Nem tudjuk, hogy adott-e magának érzékelhető reményt, hiszen elkomorodó versei egyre inkább az életen túlról tekintenek vissza. Jönni akart, mert szerette a hazáját, mély krisztushite éltette, s a hitvesi szerelem ábrándja ’bokát és térdet’ növesztett tönkretett testére. Szerb útirajzai a modern vers első nagy pillanatai, hetedik eclogája az utolsó magasrendű költői formakísérlet az irodalmunkban.
Torz szemlélet próbálja egyszerű magyar katonák nyakába varrni halálát. Feltételezhetően németek ölték meg, amely tényre utolsó verse és kivégzésének módszere is utal. Ha mégsem így történt volna, akkor a kor legbeszédesebb költője hallgatással védte hazáját és azt a nemzetet, melyet krisztusi korban krisztusi szeretettel választott.

52. Michel Montaigne: Esszék

Három hatalmas kötetben gyűjti össze írásait, melynek műfaját saját maga határozza meg. Így lesz a világirodalom első esszéírója, s a mai napig a legnagyobb. Hiába jön utána Macaulay, Taine, Carlyle, Pater, Ruskin, Emerson, Mulford, mélységét nem értik, magasságát nem közelíthetik meg. A franciák néhány éve fedezték fel immár sokadszor ezt a plebejusivadékot, akinek ereiben luzitán és zsidó vér párolog örök kétkedéssé. Küzdelmes családi háttér, lelki idegenség és mérhetetlen becsvágy szüli meg a modern embernek azt a zajosan érdekes archetípusát, melynek Montaigne volt az úttörője, és a legjobb követője éppen azaz Ernest Renan lesz, aki megtanítja a századforduló emberét a kétkedésben való kétkedésre.
Montaigne legnagyobb tette, hogy tudományos írásaiben, moralizáló leckéiben önmagát tette meg főhősének. Nincs olyan antik gondolat, szentencia, anekdota, melyről ne saját maga jutna az eszébe. Az individualizmus nála alakul át egoizmussá, de Montaigne mindezt olyan poétikus eleganciával és polgári okossággal teszi, hogy félévezred óta az irodalom egyik legnagyobb csodájaként olvassuk vaskos köteteit.