53. Émile Zola: Rougon-Macquart család

Ez az olasz származású, mégis szellemében mélységesen francia író a francia irodalom kettőségének egyik legjellemzőbb reprezentánsa.
Az egykori Paul Cezanne osztálytárs, majd Manet-barát rendelkezik a látás és a láttatás nagyszerű képességével, regényei tele vannak nagyszerű leírásokkal, s roppant regényciklusa valójában egy hatalmas leírás, mely egy korszak és benne a nagy francia miliő ábrázolására hivatott. „…la nature vue á travers un tempérament…”
Gyakran szokás Zoláról elmondani, hogy Taine tanítványa. Ez csak részben igaz, hiszen egész művészetét a francia romantikusk stílusa nemcsak befolyásolja, hanem szinte irányítja. Az érettségin kétszer is megbukik, ezért bohém lesz Párizsban. Padlásszobában tengeti életét hol Cézanne-nal, hol egy munkáslánnyal. Elfogott verebek húsán él, lelki és fizikai nyomora miatt ateista és naturalista lett. Ez azonban csak a felszín. Egész írói attitűdje és emberi küzdelme antitézise annak, amihez nem tud felnőni, amellyel harcol, mintha a csodálat és az irigység törné össze lelkét, s ennek szilánkjaiból illesztené össze nagy életművét.
Hiába kér audienciát a pápától, művei indexre kerülnek. Bosszúból és bosszantási szándékból Dreyfus-perben Dreyfus őrnagy oldalán vesz részt. Zola ebből is rosszul jön ki, rágalmazásért két évre ítélhetik. Londonba menekül, majd két év elteltével visszatér.
Hogy azon a vészjósló szeptemberi napon, mikor a kályhafüst megöli, mai napig sem derült ki, hogy a véletlen halálos áldozata vagy meggyilkolják.
Nagy családregénye részben az átöröklés tanának irodalmi adaptációja, mely kíméletlen nagyszerűséggel hömpölyög előre a Thérése Raquintól a Pascal doktorig. Minden egyes részben ott van az emberi hús borzalma és a gondolkodás rémülete. Ezért is hatása töretlen, de a gondolat és Zola közéletisége mára megkopott. Zola is kimerült a nagy harcban, melyet az Egyház ellen folytatott, s melyben a hitet az Egyházzal azonosította. A hit igazságai ellen nem talált érvet, szépsége megbabonázta, s ebből lett a nagy ellenhatásként a spirituális materializmusa, amit Egon Friedell intellektuális bolsevizmusnak nevezett. Zola Darwin és Hugo robbanó elegye, melyet a kísérleti irodalom kémcsövében hevítettek robbanó vegyületté, s ennek a csodálatos regényművészetnek éppen az a veszte, hogy a termékenységben, a munkában vagy az igazságban való profán hite csak ez emberi szellem önámítása a lélekkel szemben…

Germinal

Émile Zola művészetében a két újlatin szellem gazdag hajtássá növekedett. Míg a franciákra jellemző racionalitás egész művészetében szigorú megkomponáltságot, ugyanakkor az olasz életérzés vitalitást, bőséget és életszeretetet adott műveinek. E kettősség teszi írásművészetét gazdaggá és minden naturalizmusa mellett már-már romantikusan széppé.
Híres és nagy bányászregénye a taine-i elméletben fogant húszkötetes családregényének talán legjobbja. A ciklus legdrámaibb darabja, Zola szinte a végtelenségig fokozza a tragédiákat, miközben a nyomor és a katasztrófa hatalmas tablói között ott a szerelem mívesen pontos és érzéki ábrázolása. Mindemellett a záró képsor lincselési jelenete még ma is elborzasztó, s az ide komponált groteszk esemény sem hat groteszk megoldásként, hanem az egyik leghitelesebb tragédia a világirodalom történetében.

Patkányfogó

Az eredeti regény címe L’Assommoir. Ez a borzalmasan nagyszerű regény minden fiatal számára kötelező olvasmány. Előtte soha senki nem mutatta meg az alkohol végzetes hatását, mely embereket és családokat bomlaszt szét, megcsúfolja az erkölcsöket, az embert állatalatti lénnyé száműzi. Zola itt sem takarékoskodik hatásos jelenetekben, hiszen a mosodai verekedés és a lezüllés stációi olyan hatást gyakorolnak a mai olvasóra, hogy összeszorult torokkal tudja csak végigolvasniezt a megállást nem ismerő könyvet. Ábrázolás tekintetében egyenrangú Dosztojevszkij Raszkolnyikovjával és Dreiser Carrie-jével.

Az összeomlás

A porosz-francia háború az élményalapja ennek a grandiózus regénynek. Tömegjelenetek és kamarajelenetek váltják egymást, miközben egy egész nemzet rokkan bele szellemi önteltségében és megrészegült életében. Zola legmegdöbbentőbb naturista regénye a Lourdes mellett, de messze fölötte áll annak az ábrázolás, a megkomponáltság és a stílus szépsége tekintetében.
Filmvászonra vágyó képsorai a saját belébe gabalyodó lóról, a becsapódó gránátnak az anya testét szétszaggató iszonyáról, az amputálás részletes leírásáról, mind-mind Zola mérhetetlen és kegyetlen vizualitását mutatja.

Nana

Zola talán legszimbolikusabb regénye, de valójában inkább szociológiai regény, mint a nagy lélekábrázolás hiteles rajza.
Nana a Germinalban kislányként tűnik fel, s talán Zola hibája, hogy a szép és hamar érő leány lineáris fejlődése mesterkéltnek tűnik a kései Nanához képest.
Zola ebben a regényben a legvirtuózabb és sok szempontból a legnagyobb igényű is. Balzac mellett ő ábrázolja hitelesen a francia társadalom kegyetlen züllöttségét.
Az egész regény színes forgatag, melyet kifakít a felgyúlni képtelen szív szikár fénye.
Nana nem érzelemnélküli nőstény vagy csak egy odadobott húsdarab, ahogy Rubens vásznainak nőalakjai. Nana a kor gyermeke, a felnőni nem tudó örök kacérság, mely időnként belenéz a múlandóság  kútjába.

54. Stendhal regényei

Vörös és fekete

Az halálos ifjúság regénye, melyet azért fontos minden fiatalnak elolvasnia, mert Stendhal cinikus örömmel és szomorú irigységgel leplezi le egy szép és tehetséges fiatalember pusztító ambícióit. Dreiser Amerikai tragédia című regényének ikertestvére, de leginkább gyilkos tőr, mely egymaga kivégezte az egész romantikus mozgalmat Byrontól Hugóig.
Csak az oroszok tudták ilyen megborzongató hitelességgel ábrázolni a felkapaszkodás akaratát és a felsőbb hatalmak végzetes közelségét. Julien Sorel Stendhalnak azon alakja, aki Stendhal lett volna, ha szépnek születik. S bár Sorel alakja egy cseppet sem szimpatikus az olvasó számára, mégis legalább annyira nagyszerű, mint a regény két női alakja, akiket a stendhali irigység teremtett örök-tragikus rajongónak.

Pármai kolostor

Stendhal másik csodaregénye, melynek főhősében, Fabrizio del Dongóban ez az alacsony, hamar kopaszodó, kövér és kellemetlen író megteremtetette az örök férfit, aki Stendhal szeretett volna lenni. De Mosca gróf alakja még Fabrice-t is felülmúlja az ábrázolás nagyszerűségében, mert amíg Fabrizio a jóság kegyelmében és az emberi szív végtelen idealizmusában fogant, addig Mosca a felemelő balekság és a koncepcionális hűvösség bajnoka.
Fabrizio két nő között őrlődik, Sanseverina hercegnő reneszánsz egyénisége és Clélia Conti lelki egyszerűsége és tisztasága között. Itt is, mint a Vörös és feketében, érzékelhető, hogy a férfiért két nő küzd meg, s talán a jelző itt még fontosabb: két nagyszerű nő között. Stendhal is arra vágyhatott, hogy két különböző karakterű nő imádja. Egy érett és művelt nő az erkölcsiség felett állva, s egy kisszerűbb, fiatal és nemes szívű. Az előbbi a hercegnő, az utóbbi a börtönparancsnok lánya. Az egyik csupa nagyvonalúság, erkölcsöket szétfeszítő lelkiség, míg a másik tisztaság és szenvedély. A gyermekhalál elpusztítja a két fiatalt, s az európai szenvedély utoljára lobban el a nyugati irodalomban.
Szerb Antal írja, hogy a Le Rouge et le Noir Franciaország, a Chartreuse de Parme Olaszország iránti vágy regénye. Az előbbi Stendhal valósága, az utóbbi Stendhal vágyott, de meg nem kapott idealizmusa volt.