Hallom, amint rámkoppan az éj esőáldó hangja, elzúg felettem a csend, pengeként zizzen a Holdra, az álmos város vére hull, monoton dobokkal tart ritmust egy letűnt sámán, valahol...
...ha tudnád mennyire vártalak keréknyomok közé tört utak kiszikkadt zátonyán, sikátorokban bujkáló halál elől menekültem, édes öled medréből telítődtem, s költöttem életem e szajha világon át.
Az égből madarak szakadtak fel, mint keserű sorsból a káromkodás, lepattant zománc rekedt hangjával vertelek félre, jajfám barnuló kérgére kovácsolt szavakkal sebeztelek, és dicsben röhögtek a nevetlenek.
Ha eljönnél, dobolnék néked feszített bőrömön világ-csodát, de gyulladt ízület gátlása szédít és félek, hogy nem hallják odaát.
Szatmárnémeti 2010-10-20
|