Ma nem lenget zászlót a reggel,

a temetetlen fekszik itt

homlokába lőtt üreggel.

Néhány öszvértank döbben itt a tájba,

csak a füst leng még a Duna felett

elmélázón… fájva.

Haláltáncot remeg fel a por,

majd sárrá veri árnyát a zápor,

halottak isznak még belőle,

anya húzza gyermekét, s elmereng,

- mégsem akasztva, csak lelőve

feketül karjába bordatört szép fia…

„Szépen halt, ha már meg kellett halnia…” -

szól fölötte üres vigasz…

 „ Igaz… igaz …” - 

mondják mások,

majd elviszik a holtat,

s a fogdaudvaron egy őr a

zsebekből kipakoltat

karszalagot, imakönyvet,

históriánk imakönyv lett,

ahogy himnuszunk és köszönésünk,

s falainkba rovást vésünk,

hogy rabok lettünk ezer évre.