Ajtaján sokszor kopogtattunk.



Odabent a magas mennyezet
és a szürke falak 
dohányszagtól barnultak.

Törékeny alakja majd elveszett

a hatalmas bútorok között,

keményfájú karosszéke 

tartotta gerincét, ha rabjaként 

sok emlékkel is küszködött.



"Nem nyújtanak az évek

elég biztos menedéket..."

sóhajtotta 
egy vasárnapi ebéd mellett.
Koccant kanala - letette,
és hangját emelve
felénk nézett:

"Tudjátok-e

melyik szó több
csak egy hanggal annál,
amely temetné azt
nyelvtelen haranggal,
jeltelen sírba?"

Zavart mosoly lehetett válaszunk.



"Párosuk olyan,

mint a hajlított drótszál két vége,
egymás közelébe hiába hajolnak,
marad köztük egy csöppnyi hang, 
egy végtelen kis semmi,
míg egy kéz össze nem tekeri,
hogy a kezdet a vég legyen."

És az asztalon hagyott

gemkapoccsal mintát hajlítgatott.



"Látjátok?
Nem lesz kör, amit mutatok,

csak egy kemény, kötésre való hurok.

Jó ez

lábát ragadni a vadnak, kezét a népnek,

torkát fogni fél nemzedéknek...


Az igazból csak elvenni lehet,

a gazsággal az hurokká tekereg."



Majd búcsúztunk, az utcán vártuk,
hogy integet –  el nem rendített
az őszi széllel tekergő hideg.

Indultunk. 
De máig sem értünk olyan távol,
hogy ne lássuk többé,
gyertya fénylik október végén
az ablakából.

...és vele fénylik az már örökké.