Fohászos, büszke vád az ember,
alázat helyett sziklamód megáll,
s ha állni kell, hát gyáván hajol,
míg száján fintorog a halál.

Mondták rám sokan: Istenkereső.
Bolond és öntelt beszéd ez mind;
stigmáimat velük takarom,
mit összevérzek újra és megint.

Te vagy a sebben a forradás,
az aligpénz, mit kegyes kéz ad,
enyhülés a gyötrő lázban,
s az egek bőrén feslő virradat!

Álom még a koldus éjben,
s ruhán a szövet dacos foltja,
pásztorének s elborongás,
mely az alkonyokat eloltja.

Ha éhes vagyok, megétet a kezed,
Te vagy a fehérség a liszten,
Te keressél, rossz vagyok én hozzád,
Te embert kereső szelíd Isten!


Mácz Istvánnak ajánlom a legigazabb baráti szeretettel és tisztelettel!