Novembervégi, csúf, koldus-este van,
sűrű, ragadós pára virraszt az éjben,
lelkem csapzott, fáj, és tán’ rokontalan.
Most is ezer gondolat marasztal ébren.

Az ősz, a perc mélyülő magányt kavargat;

esik -, elhal a fény, felfeslik minden varrat,
- …a hajnal csípős és mind’ harapósabb.
Megkínoz és egyre sötétül minden hónap.

A hegyen két házőrző eb ugat rekedten,
alattuk zörög a rothadó, rég-sárgult avar;
komor, márgaszín ég boltosul felettem:
halott az éj. A kertekből illat dől, fanyar.

A Föld másik felén most gyönyörű nyár van:
lobban a sosem látott fák színes kincse, éke -
(itt ősz vége van, a köd áthatolhatatlan)

…vajon kijár nekem egy csepp különbéke…?

Álmokat és meséket költök, én a balga,
s olykor azt hiszem, van hozzá jogom.
…de tévedek, szavam csak halvány vonalka:
pici égszínkék - egy fázós, hitvány alkonyon.

[…]

Olyan messze vagy, s hiába kiáltok,
kéréseimből semmi sem teljesül…
Elfutnak mellettem évmilliárdok,
s ami hátravan – elhordom egyedül.

 
                                      (Francis Hamel festménye)