Mikor először olvastam e regény címét, Tormay Cecil híres könyvének címe jutott az eszembe: Emberek a kövek közt.
És tudtam azt is, hogy e regény írója szereti Tormay gyönyörű könyvét. De közkeletű dolog, hogy Spengler egy kirakatban meglátta egy német történész egyik könyvét, melyből az Untergang (hanyatlás, alkony) szót kölcsönözte saját roppant műve számára.
Majd évekkel később Johan Huizinga, a nagy holland kultúrfilozófus művét Szerb Antal bizonyítható módon Spengler hatása alatt a Középkor alkonya címmel fordította.

A hasonlóság még abban is tetten érhető, hogy mindkettő szerelmi regény, de joggal teszem fel magamnak a kérdést: Létezik-e jó könyv szerelem nélkül.
Vagy a szerelem képes önmagában értékessé tenni egy regényt? S a leginkább megrázó kérdés, hogy a szerelem minden esetben jó, Istentől elrendelt valóság, vagy legalább megkísértés?

Tormay szerelmi története azonban egészen más irányú és habitusú könyv, története egyszerűbb, stílje a tartalomhoz idomul, szépsége másfajta szépség.
És a különbségek sokkal pregnánsabbak, mint a hasonlóságok. Tormay könyve különböző fajiságú emberek vad és individuális kapcsolatát akarja ábrázolni, míg a Napfény inkább elmesél, memoár-hangja sokkal kötetlenebb, világa és mondanivalója sokkal szélesebb és historikusabb.
A cím kiválasztása tehát tudatos lehet, mert Tormay könyvcíme a nyers és szikár valóságot mutatja meg a kövek közé vetett embereivel, míg a napfény a föld alá szórva vagy vetve mindenképpen az idealizmus elhanyatlásának szimbóluma. S a kövek alá hulló fény egészen másfajta hitvallást és valóságot sugall, mint a szigorúan vett hétköznapi valóság.
A kövek közti állapot az ember anyagszerű nyomorúságára utal, míg a kövek alá vetettség az újjászületésre való képtelenséget, a megfordíthatatlant, a véztetszerűséget, ugyanakkor a mélyebb és a halálos süllyedést is jelentheti.
A Fény temetése itt sokkal anyagtalanabb, mint Tormay szépen megírt, de valójában naturális regényében a kapcsolatok elpattanásai. Amaz igazi női regény, az egész mű az asszonyi szívvel és ésszel való láttatás műve, ez pedig a férfias világérzés dokumentuma. Tormay műve részletgazdagabb, a Napfény viszont merészebb, az egyik kívülről befelé haladva mutatja a lelkiséget, míg a Napfény az események determináló erején keresztül mutatja meg a lélek színeváltozásait.
Tormay műve jobbára lineáris, a Napfény pedig időhurkokkal megírt mű, több szálon fut, de nem teszi ezt a megértés rovására, hanem fényes vagy komor képeslapok tucatjaiból építi fel a cselekményt.
A Napfény egyértelműen az idealizmus elvesztése, a felnőtté válás apoteózisának könyörtelen vitairata, mely bizonyára meg fogja osztani az általános erkölcsi igazságok felöl nézve az olvasóközönséget.

Azt írtam, a Napfény szerelmi regény. Nos, nem abban az értelemben, ahogyan az Anna Karenina vagy a Feltámadás. Inkább hamsuni annak merész sorstragédia-jellegében és visszafogottságában, naplószerűségében.
De a külföldi kapcsolatok nem adnak választ a mű genezisére, hiszen ez a regény sajátosan és erőteljesen magyar könyv.
Egész élményalapja, váza, hús, csontváza és kötőszövete kikezdhetetlenül magyar, még szentimentalizmusa, merengései vagy indulatai is azt a keletiséget mutatják, mely e nemzet ösztönéletének maradványa volt akkor és most is.
Főhőse a katolicizmus katonája, de az eleve elrendeltetettség protestáns tana finom hártyaként borul az egész cselekményre.
Mégsem felekezetfeletti ez a könyv, hanem vállalt és megélt katolicizmusa adja az erejét. Mindemellett főhősének, Istenes Mihálynak magyarságérzése a keleti protestáns életérzés jegyeit is viseli, hiszen olyan közegből jött, ahol a templom az „Isten gerince”.
Kiszakadási vágya pedig mélységesen emberivé teszi ezt a hitkatonát, megkísértéseiben elgyengülő, hűségében adysan „szomorúan magyar”-t.

Istenes Mihály a magyarság legősibb rétegéből jött, a sorvadó magyar falvak és falusi népek származéka, akiben a paraszti kevésbeszédűség nem póz, hanem lelki kényszer.
A regény abban a történelmi korszakban játszódik, amikor ezeknek a kemény és indulatmentes embereknek színt kell vallaniuk.
A kommunizmus terrorlegényei és kémei ütlegelnek, provokálnak, kényszerítenek ebben a korban cselekvésre. De lehet-e egy szelídségre és békére felkent embernek ötvenhat őszén harcolnia, embert ölnie? Szabad-e szembekerülnie a szülői akarattal, a történelemmel, s legvégül Istennel?
Lehet-e kegyelem a halál, s büntetés az élet? Képes-e az ember a múlt, a származás, a vágy és a hit kötelékeit egyszerre viselni?

Ez a könyv háborús regény is. Grandiózus csatajelenetek követik egymást, s az olvasó jelen van 1956 őszének dicsőséges napjaiban, de mégsem ötvenhatos regény a Napfény, hiszen 1955-ben kezdődik, s még hosszú évtizedekig a forradalom után is tart a cselekménye. Amit a pszichológia traumának nevez, az Istenes Mihályban stigmaként állandóan gennyedző, de fénylő stigma is.

Végül ez a regény a barátság regénye is. Lelkeket oldó és összekötöző baráti szálak tartják össze a történéseket, melyek hol elvesznek, hol előtűnnek más érzelmek és kötődések szövetében.

Ez a könyv a magyar nyelv regénye, mert nyelvezete magyar őserdő, dús lombú fák, sűrűn benőtt parkok sorozata. Giono illyési magyarítása, Szabó Dezső áradása, Nyirő magvas nyelvezete borul itt össze sűrű hajtássá.

Morzsolgatom magamban a címet: Napfény a kövek alatt. És ismételgetem ezeket a szép és emelkedett mondatokat, melyek egészen messzire visznek magamtól. És van erejük korokat és embereket közel hozni magamhoz. Szép magyar regény, jól munkált kert, olyan, melyet nagyon régen írtak magyar embereknek.