91. József Attila összes költeményei

József Attila utolsó nagy költőnk, életműve és halálának körülményei – mint minden óriás esetében – az irodalmi hullarablók örök zsákmánykeresése.
Petőfi és Ady fajtájából való géniusz, akit ideológiák vettek körül, s akinek valójában egyetlen ideológiai magaslata volt,önön emberi mivoltának láttatása. Ahogy Petőfi rögzítette az életének minden eseményét, Ady ahhoz hasonlatosan mutatta az embert a sorskérdések vákuumában. Adynál a költészet prófétai magaslat, úgy Petőfi poézisének a lényege, hogy miként lesz egy-egy emberi momentum költészet, hol történik meg az átlényegülés.
Petőfi nagyságát akkor érthetjük meg legkönnyebben, ha utánzóit mellé tesszük, Adyét pedig akkor, ha észrevesszük, hogy mennyire utánozhatatlan.
József Attila esetében sokkal nehezebb a helyzet, hiszen verseiben annyi könnyedség vegyül annyi tisztasággal, hogy néha azt érezzük, hogy a kortársaihoz képest sokkal egyszerűbb, sokkal közérthetőbb, és leginkább klasszikusan mértéktartóbb.
Mindhárman indulatos emberek voltak, de indulataik eredője más és más volt.
Petőfi közönséges és ostoba szülők gyermeke, a kocsma nevelte és tucatnyi iskola; Ady magukat ősi nemesnek hazudó, faluvégi parasztok utóda, polgári méltósága kitaláció volt, a józan Petőfihez képest a dühös részegek családjába tartozott. Mindketten táltosfiókák voltak, Ady a hat ujja miatt, Petőfi pedig a fogakkal születés okán.
József Attila egyetlen öröksége az őrület volt.
Az irodalom sohasem vizsgálta meg a szülők őrületét, de a családot otthagyó, saját elvándorlásának hazugságát terjesztő, magát arisztokratának majmoló proli ugyanúgy nem volt normális, mint egyetlen fiúgyermekét a legalantasabb ambivalenciával megkínzó anyja sem.
A gyermek, majd fiatallá serdült költő halálos sebekkel tántorog ki a gyermekkorból a végül őt is elpusztító felnőttkorba.
József Attila abban hasonlít Petőfire, hogy maga is élményköltő volt, de ő már kívülről nézte önmagát, hogy miképpen vemhesedik egyetlen jajkiáltássá végzetes élménye, saját őrülete.
De a legegyoldalúbb meghatározás lenne, ha csak patologikus szempontok alapján akarnánk megítélni nagyságát, mely kétségkívül túl korán jött nagyság. Legalább annyira hamis lenne, mintha csak a szociális mozzanatot látnánk meg ebben a fennkölt és nemesen magasrendű lírában. Ma már ismeretes, hogy – Féja Géza szavaival élve – az a csoportosulás terjesztette róla ezt a provinciális hazugságot, mely egy „irodalmi köntös alatt politikai dugárut csempészgető zsidó intellektuel”-ként néhány évtizeddel később teljesen tönkretette a magyar irodalmat.
József Attila az egyik legbiztosabb kezű költőnk, csiszoltságban messze meghaladja Adyt, ösztönösen is mestere a formáknak. Elsősorban és életének alakulása miatt elégikus költő, de meghasonlottságának idején grandiózus ódai lángokká tudta hevíteni szomorú világlátásának széplángú tüzeit.
Még Ady sem tudott Istenről vagy hitről olyan tiszta és igaz együgyűséggel beszélni, és nagy vallásos költőink Balassitól Reményik Sándorig sem tudták a hitet olyan személyessé tenni a krisztusi hit hétköznapi méltóságában, ahogy József Attila azzá tudta.
Szerelmi költészete egészen metafizikus, a test gépezetei közt járva megláthatjuk, hogy hol lelhető fel a test és a lélek forráspontja és közös eredője, hogy a tartózkodó érzékisége milyen gazdag lelkiséggé tud finomodni.
Petőfi huszonhat, Ady negyvenkettő, József Attila harminckhét évet élt. Mindhárman fiatalon haltak meg, s az olvasónak önkéntelenül arra gondol, hogy hová és miféle magasságokba nőhetett volna költészetük, ha hétköznapi sors jutott volna nekik is osztályrészül.

92. Petőfi Sándor összes versei

Korának legnagyobb költője volt, sokan elmondták róla, hogy új irányt adott az egész európai lírának. Míg a nyugati népiesség műkedvelő arisztokraták és polgárok óvatos kísérletezgetése volt, addig Petőfi maga volt a spontenaitás teremtő ereje. Mert Petőfi nem utánoz, hanem megteremt, dalai valóban olyanok, mintha népköltészeti alkotások lennének.
Bámulatos termékenységgel írt, s alig írt olyat, amelyben nincs ott az autonóm alkotó áradása.
Nincs az európai irodalom történetében még egy olyan költő, aki számára a család méltósága olyan mély és nemes élmény lett volna, s nincs olyan, akiben a szabadság eszmeisége egészen az Istenig elért volna. Ezért is próbálja az irodalomtörténet Petőfit hitetlen költőnek beállítani, pedig az isteni benne a szabadság metaforikus élményévé transzponálódik. Csak József Attila tudott ennyire látszólagos egyszerűséggel írni, de Petőfiben nem volt semmiféle urbanitás, mindent paraszti észjárással és látással fogalmaz meg, mindent addig egyszerűsít, amíg a nyelv elbírja, ezért nincs benne mesterkéltség.
János vitéze ma is a legnépszerűbb epikus mű a magyar irodalomban, s hasonló szépségű és merészen szintetizáló meseköltemény az egész világirodalomban nem található.

Petőfi tájköltészete is messze túlmutat a nyugati líra tájábrázolásán. Lamartine vagy a német romantika erdői mögött valóság van, de az is stilizált valóság.
Az erdők zúgása emóciók összjátéka, magasrendű modorosság, de mégiscsak modorosság. Még a német parasztok is papírmasé figurák, és ezek vizuális kivetülései a Caspar David Friedrich képein látható introvertált polgárok csak annyira valóságosak ezeken a lírai paszteleken, mint gombostűre szúrt lepkék egy rovargyűjteményben.
Petőfi alakjai valódiak, a félegyházi mészárszékben és kocsmában látott zsírszagú és hagymát felböfögő parasztok, vagy az aszódi kosztos diákok, pápai garabonciások, sárszentlőrinci foltos ruhás gyermekek, mind-mind a valóság egy filmkockái.
Nekik szólt akkoriban a János vitéz, azoknak, akikből feltámadott, a nyers és paraszti valóság, a magyarság legősibb rétege.
Ma már egyetemes értékünk, megkérdőjelezhetetlen és felülmúlhatatlan meséje a magyarságnak.

93. Két gyermekregény

Az a könyv, mely így fejeződik be: „Szeretet az élet”,  az mindenképpen az egyik legjobb könyv lehet, amit valaha írtak.
Móra Ferenc Kincskereső kisködmöne a legszebb gyermekregény, messze felülmúlja Edmondo de Amicis Szív című könyvét, Mark Twain ifjúsági regényeit, Exupéry allegorikus fantasyját, s messze túl van a kutyaszentimentalizmusból kifejlődött és mindenhova befurakodó idiotizmuson .
Mórának nem feltétlenül Tömörkény vagy a Szegeden író Mikszáth volt az elődje, hanem Petőfi.
Nem tartalmilag, hanem a sajátos alföldi lelkiségből, melyet Kuthy, majd később Móricz és Tömörkény tudott oly ’erővel megmutatni, hogy az egész ország felkapta a fejét..
Mórát lebecsüli az irodalomtörténet, feldíszített szavakkal két sorban méltatja vagy vállon veregeti, s általában az Ének a búzamezőkön című regényéről értekezik.
De talán kevesen érezték meg, hogy nem a kész embereket ábrázolni az igazán nehéz feladat, hanem a majdnem embereket, a gyermeket, aki gyakorta megtorpan az ifjúkor előtt, ekkor rémül meg újra a világ idegenségétől, ekkor kezd benne kikristályosodni a tudomány, az érzelem, a nemiség. Móra világa kívülről szűkös világ, egyszerű parasztokkal, naiv és ostoba gyermekekkel, különös és elboruló szellemiségű felnőttekkel. De mindezek egy gyermek tekintetén át misztikummá épülnek, az öreg Küsmödi varázslóvá és a földalatti bányák manójává lesz, Malvinka a varrónő egy kedves öreg tündérré, akikről az angol csodaregényekben olvashatunk. Nem kellenek ide csodák, hiszen az emberi szív csodateremtő hatalma mindent átlelkesít.
Móra könyve a legizgalmasabb könyvek egyike, hiszen azt a fajta nyomort túlélni abban a korban Közép-Európa egyik legnagyobb kalandja volt. S az a nemzedék oly erőssé lett, hogy Trianon után két évtized alatt felépített egy közép-európai nagyhatalmat a régi Magyarország romjain.

És irigyeljük a kis Gergőt, pedig annyi halál, nyomorúság, betegségek, kiszolgáltatottság veszi körül, de annyi családi meleg békét csak Aranynál és Petőfinél találhat az olvasó, amenyi Móránál sűrítve van jelen

Móricz Légy jó mindhalálig-ja pedig a leghitelesebb gyermekregény a világirodalom történetében. Nincs benne suta írói mozdulat, fátyolos szentimentalizmus, ugyanakkor nincs benne az a rágós pragmatizmus, mely annyira jellemző a kortárs és az utána következő gyermekregényekre.
Egy debreceni kisdiák megtöretéséről szól olyan hitelességgel és olyan mélységű helyszín- és korrajzzal, amely mára már kordokumentummá is teszi ezt a nagyszerű művet.
A történet lényege ennyi, hogyan veszíti el a gyermeki lélek a szárnyalás képességét. Móricz kívülálló marad úgy, hogy maga is debreceni diák volt egykor, hogy apja katasztrófáját beleszövi a regénybe, de leginkább annak ellenére, hogy maga is itt bukott el először.
Nyilas Misi történetében nincs semmiféle heroikus mozzanat,  csak valamiféle elégikus beletörődés, melyben az ártatlanság porcelánfalú szépsége széttöredezik a felnőttek és a felnőttes gesztusokat cipelő gyermekek között. Kicsi főhősén kívül nincs szerethető alakja ennek a regénynek, mindegyik szereplője torzult vagy megbicsaklott balek. Különös, hogy az egyetlen jóságos tanár -  Naso - is inkább infantilis lélek, hitét vesztett álmodozó, kesernyés és szegény egzisztencia, de még ő is egy pedagógiai szörnyszülött. A regény legfájdalmasabb mozzanata az, ahogyan a fegyelmi tárgyalás is egy infernális aktussá válik. Még akkor sem lényegül át a regény patetikussá, mikor az ács apa gyermekét, a jézusi tisztaságú Nyilas Misit a református tanárok ugyanolyan farizeusi arroganciával ítélik el, ahogy Misi előtt kétezer évvel az Üdvözítőt.
De Móricz már korábban is, majdan itt is kitér a tipizálás és a szentimentalizmus csábítása elöl, ahogy Misit egy jelentéktelen külsejű, elsárgult fogazatú, testileg fejletlen, és a kötelességek rabjaként korlátolt gyermeknek ábrázolja.
Ezt a legnehezebb megérteniük a gyermekolvasóknak, s emiatt tér vissza felnőttként újból és újból e debreceni passióhoz az ember…

94. Szabó Dezső: Elsodort falu

Még ma sem lehet róla úgy beszélni, mint a korszak legnagyobb regényéről, mert ma is az antiszemitizmus ostorával sújtanak le a kritikusra mindazok, akik csak a politikai motivációk alapján ítélik meg a regényt.
A másik oldalon az önhitt és fennhéjazó irodalmi kritika Szabó művét azzal intézi el, hogy egy túlzó, szeszélyes és öncélú mű, mely ugyan a nyelv mágiájával hat, de szerkezeti koncepciója torz módon hiányos.
A legerősebb vád pedig a korhoz kötöttség,  a legalantasabb pedig az író személyisége alapján ítélkezik úgy, hogy Szabó alakját, művét és irányultságát is eltorzítja.
Ha valaki minden prejudikáció nélkül olvassa a könyvet, először megtöretést, majd meghatódást fog érezni. És leginkább a magyar nyelv megdicsőülését fogja megtapasztalni, mert a Szabó Dezső-i nyelv fanfárhangú nagyzenekar és a viola de gamba szelíd és álmodozó hangzata egyszerre.
Szabó maga is nyelvész volt, tudta, hogy regénye akkor lehet a magyar irodalom egyik legnagyobb alkotása, ha a nyelv és a történet kölcsönösen felérnek egymáshoz.

95. Mikszáth Kálmán: Fekete város

Mikszáth összekötő kapocs a XIX. és a XX. század között, mindkettőben élt, s mindkettő hangulatkulisszáit képes volt egy újfajta regényírói szintézissé emelni.
Bár ereje  megvolt ehhez a szintézishez, a kor mégsem kedvezett neki, s csak a Fekete városban sikerült a nagy ambíciót beteljesítenie.
Mikszáthból a jelenkor is csak egy nagy anekdotamondó parasztírót gyártott, s ha valaki a korai novellák és regények olvasásával kezdi, el is hiheti mindezen állítások kétes értékelését.
Mikszáth valóban nem tartozott a világirodalmi nagyságok azon csoportjához, amely elsőrangú lélekelemzéssel teremtett, mégis a hanyatló magyarság egyik kórtünetét és nemzeti eidoszunk fontos elemét tudta megmutatni az utókornak.
Ráadásul Mikszáth jószimatú író volt, de hiányzott belőle az az egyetemes bölcsesség, mely gyakori tévedésekkel sújtotta. Így lett irodalmunk legtragikusabb tévedéseinek egyike a Különös házasság című antiklerikális regénye, mely a valóságos eseményeket teljességgel kifordította.
Ugyanakkor Mikszáth a Fekete várossal megmutatta írói nagyságát. Igazi epikus regény magyar betegségekkel, sorskérdésekkel, de leginkább azzal a sorsunkat meghatározó tendenciák bemutatásával, hogy a magyarság egy félreértett liberalizmus okán milyen hatalmat adott más nemzetiségeknek, s azok mennyire csalárdul kihasználták gyengeségnek hit lojalitásunkat.
Mikszáth legjobb regénye a magyar irodalom egyik legjobbja is egyben, olvasásakor Turgenyev juthat az olvasó eszébe, s még inkább Gogol…