Az ablakon rajzos, kékes jég mereng,
kint zajtalan sötét van - korán kelek;
igen, tudom, lesznek még ilyen reggelek,
mikor puha szárnya s füle nő a csendnek,
- a derengést szoknia kell még a szemnek -,
majd kivirul a szoba a sápatag fénytől
(mint a június-esti téglaszínű lednek)
körben, a falakon a „jó reggelt!” szétdől,
- indul egy új nap. Hogy émelygem ízétől!
A hajnali fény rámhull, ölelne, erőlködik,
szeretne megmenteni belőlem valamit,
pedig mind halkabban szól hozzám a jövő,
nincs remény, nincs holnap, nincs jótevő,
csak a semmi, a nincs, csak a dirib-darab;
karácsony lesz újra, s jaj, én, a gályarab,
megint vesztettem: megállt, eltörött óralap.
 …lámpák pislognak kint, a vatta-ködben,
jégcsapok halvány vére néhol el-elcsöppen,
harap, szorít a fagy, álnoksága rendületlen:
gőgjét fitogtatja a tompa szürkületben.
[…]
December van, ünnep tántorog a tájon,
s zörgeti a lelkem csaknem minden éjjel,
tudom, mert mondják: közeleg karácsony -
hűvösen legyint meg mind a két kezével.
Itt jár, susog, fénylik, ráhajol az utcasorra,
s én csak ismétlem – tán’ már századszorra:
hagyjon, nem vagyok! Egy lélek elbitangol.
És hiába keres bárki. Már nem leszek sehol.
[…]
Nem tudom, vajon meddig élhet a versem,
- nem csak ez, de a többi, a sok száz másik;
igaz, nem vágynám, hogy őket tűzbe vessem,
azt hiszem, fájna a szívem az ellobbanásig…
Hiszen belőlem szőttek, övék a fele életem:
s enyémek, míg őket önként el nem engedem.
…Szentestén lelkemben félelmem öklömnyi,
de tudom, mindenhonnan illik elköszönni,
halkan búcsúzva, merengve, de tovább lépek,
tán’ itt maradnak utánam versemben a képek:
Buda, szavak, mosoly, napfény az Óperencián,
nyár, Chopin, anyám, bánat - és az én agóniám.

Budapest, 2010. december 17.