Karácsony… Kimondom ezt a szót,
s mindig a rossz felnőttségem előtti gyermeket keresem önmagamban, aki ezekért
a napokért élte, szenvedte, vágyakozta át az egész évet.

Szerettem a tavaszt, ösztönösen vágytam a saras és hűvös februárban
a tavasz után; a nyarat, különösen a langyos és édes estéket, az őszt, ahogy az
utcán sétálva a bágyadt napfény szomorúságom rossz ütemét kopogta vissza a
járdára.

De a karácsony más volt, gyermekségem misztikuma ragyogott fel
benne.

A régi esték fehér illatokkal, sejtelmes fényekkel, arany örömmel.

Azt vallom ma is, hogy az ember
genetikai öröksége a hit. Minden nagykultúra ezzel kezdődik, s ennek
utánzásával végződik. Az emberiség minden nagy alkotása vallási ihletettségű.
Még azok is, amelyek célja és iránya eredetileg nem a vallás volt.

Vallom azt is, ha egy kisgyermek egyedül maradna egy lakatlan
szigeten, és a sorsának alakulása folytán életben maradna, oltárt építene
magának és imádságot költene. Nem azért, mert az ember a képzeletének a foglya,
hanem azért, mert saját létezésének ez az értelme. 

Karácsonykor ez a genetikai istenélmény tér vissza mindannyiunkba.

Bizonyítja ezt karácsony/ kerecseny szavunk, melyet a minden
magyar szóról szláv és finnugor származást bizonyítani akaró nyelvészek ószláv
szóként akarnak meghatározni.

Pedig ez a szó régebbi, mint maga a szláv nyelv és lélek, ősibb,
mint az európai kultúrkör. Megrázó és tragikus felvetés, hogy a magyaroknak
szent ünnepükre és szokásaikra más nyelvből kellett szavakat kölcsönvenniük.

De az etimológiai vitákon túl karácsony az ősi Istenváró mítoszunk
és az Üdvözítő megszületésének ünnepe egyszerre. Ilyenkor volt a magyar
sólyomröptetés a fény ünnepén.

Régi karácsonyok emlékképei
kavarognak bennem, szépek és szebbek, és talán néhány magányos is.

Emlékszem egyre, melyet huszonhárom évesen egyedül ünnepeltem. Nem
volt karácsonyfám, egyedül Bach Karácsonyi oratóriumát, majd a H-moll miséjét
hallgattam, másnap pedig a Magnificatot. 

Akkor éreztem meg, hogy a zene Istentől jön, anyagi világunk és
kémiai szerkezetünk belső törvényeinek ad új értelmet ez a magasabbrendű
harmónia.

Az öreg és vaksi Bach tudta ezt, s miután elcsapták öregsége és
vaksága okán az állásából, megírta a Világegyetem himnuszát, a Fúga művészetét.

Azóta sok év telt el, és ma már
a férfi a halottait is a karácsonyfához viszi, keresi a hangjukat, mellyel a
Csendes éjt énekelték, a mosolyukat, mely felragyogott a felragyogó
csillagszóró fényével, a mozdulatukat és érintésüket, s csókjaik csiklandó
puhaságát.

Ma én vagyok az, akitől várják a
csillagszóró meggyújtását, az éneket.

Egyszer egy öreg pap azt mondta nekem, hogy a gyermeknek az apja
olyan, mint az Isten. Ma már értem, hogy a Szentestén miképpen lobban fel
bennünk az isteni szeretet, hogy a Mindenható az apákon mutatja meg önmagát.

Különös, hogy azt a karácsonyt viszem még mindig megroggyanó
léptekkel, amikor nem voltak szép csomagolású ajándékok, mikor az étel is csak
két fogásból állt. Mert akkor nem vonta el semmi a figyelmemet azokról, akikben
az Istent kellett volna meglátnom. 

Azon az estén az én két szép teremtőmet láttam. A láthatatlan
Isten mégiscsak megmutatta önmagát.

Az jutott az eszembe, hogy ilyen
hát az Isten. Milyen szép, milyen kedves és ismerős. Nem a templomi festmények
Istene volt, hanem azok festői szépsége, akik megteremtettek.

Ma nekem kell a hangomat és az
arcomat az Istennek eszközül adnom. Ez az emberi lét egyik legszebb szentsége.
A teremtő és a teremtettek öröme. 

Ilyen lehetett ez régen, mikor az első sólymok felrepültek. Akkor
a fáklyák voltak a lámpások, s az ég szórta a csillagfényt. És az Isten madarai
felszálltak és visszaszálltak a férfiakhoz, akik egy pillanatra hihették, hogy
az Isten járta át nehéz és gyors járású szívüket mások öröméért...