96. Szent Ágoston: Vallomások

Egyetemes gyónás töredékei… írta Goethe önmagáról, s a Goethe-i önjellemzés még jobban illik Ágostonra, a katolicizmus legnagyobb hatású írójára, mint bárkire, aki utána jött.
Mert az európai irodalom vallomásai általában a valóság és a képzelet összekeveredései, az élmény transzpozíciói.
A magyar nyelvben a valóság és a vallomás olyan közel áll egymáshoz, hogy önkéntelenül a vallomást a valóság beismeréseként értelmezhetjük. A valóság az, ami igaz, hamisság nem halványíthatja, s a képzelet nem keveredhet a valóság szövetébe.
Ha elfogadjuk Oswald Spengler tanításait, akkor viszont elbizonytalanodhatunk. Hiába próbálták az első középkorinak vagy az első nyugatinak kikiáltani Ágostont, a kétkedők hamar bizonyították, sem az első modern, sem az első középkori vagy nyugati lett volna, hanem inkább az antik lezárása, a mágikus kultúra utolsó nagy képviselője.
Hosszú és kalandos élete telve volt erkölcsi bukásokkal, megtérésekkel, szellemi felemelkedésekkel, testiségbe való süllyedésekkel.
Művelt és sokoldalú ember volt, s talán az élete példázza leginkább, hogy az intellektus sokszor a hitben való út egy-egy csapdája.
Ágoston megkeresztelkedésekor - talán tudatos választás vagy utólagos módosítás következtében - harminchárom éves volt, s mégsem hagy fel a tudományokkal. Teológiája sok szempontból a platóni bölcselet krisztianizálása, tanítása a lélekről, teremtésről és időről ma is magas filozófia, de az irodalom egyik legjelentősebb alkotása mégis a Vallomások.
Ágoston elsőként gyónja meg az emberiségnek bűneit, s teszi ezt a legmagasabb irodalmisággal. Képei igazi retorikusra vallanak, stílusában jelen van az antik esztétika esszenciája.
A Vallomások olvasásakor a racionalitással közeledők arra gyanakodnak, hogy Ágoston leírásai túlzások, hogy mint később Rousseau, ő is felnagyította bűneit, így a megtérése mégis látványosabb vagy hangzatosabb aktus, mint a valóság.
Talán ezért emelte ki az irodalom és az olvasók nagy része Ágoston mély erudícióval megírt művét, s talán ezért lehetséges, hogy Ágoston a modern vallomásosság atyja, s az író a saját lelkiismeretének kútjából meríti a szépséget és a jóságot.

97. Francia klasszikus színpad

Pierre Corneille művészete volt az egyik legszebb nyitánya a Nagy Századnak. Igazi udvari ember volt, királyhűsége segíti az emelkedésben, majd később a bukását is ez okozza.
Cornelle olvasása közben úgy érezzük, hogy van benne valami öreges, bölcselkedő hang, míg Racine-t fiatalnak és forradalminak érezzük mellette. S talán ez az attitűdbeli különbség, ez a időbeliségnek látszó optikai csalódás okozza Racine győzelmét, mikor a két tragikus egymás mellé kerül.
Másrészt kevesen beszélnek Corneille másik oldaláról, a nagy történések mögött rejtőzködő komikusról, melyet még a legismertebb tragédiájában, a Cidben is felismerhetünk.
Corneille egyik legfontosabb támasza Plutarchos Párhuzamos életrajzai voltak, de a spanyol barokk is megigézte, valamint az a szigorú elvek szerint berendezkedett jelenkora, melyben még a mozdulatok, táncok, zenék, gesztusok mögött is az a kíméletlen racionalizmus igazgatott, mely talán soha nem nyomorította el úgy a szellemet, mint éppen a franciák dicsőséges korszakában.
Corneille szerelemtana is a racionalizmus vastagrácsú kalickájában zörgeti a rácsokat, s ma már maga az a tény, ahogy az ésszerűség hatalmas ülepet növeszt az egészséges és szép ösztönökre, önmagában is komikus hatást rejt.
Mégis ezek a művek minden ambivalens hatásuk ellenére is szépek és olvasmányosak, retorikájuk elbűvöl, a Corneille-i nyelvezet erőtől duzzad, és akiben még ma is élnek nemes és férfias erények, elmélyült gyönyörrel fogja nézni vagy olvasni Corneille műveit.

Az irodalomtudomány Corneille-jel szembeállítja a feszes és tökéletes formaideál bűvöletében álló Racine-t.
Racine a francia irodalom másik oldalát mutatja, a lélekelemzői attitűdjét.
Iskolás tananyaggá vált, hogy mindketten a kötelesség és a szenvedély szembeállításának írói voltak, s míg Corneille-nél a kötelesség győz, addig Racine-nál a szenvedély. Ezért is érezzük Corneille-t öregesnek, porosnak, kulisszahasogatónak, míg Racine a fiatalság aranyderűjének kegyelmében sütkérezik ma is az ifjúi olvasók előtt.
Pedig Racine legalább annyira korlátolt, mint Corneille, és cselekményekben szegényesebb.
Mikor Corneille mesél, Racine elemez, mikor Corneille hatalmas retorikai párviadalokkal csattogja végig az öt felvonás dübörgő óráit, addig Racine elmerül a szereplői mögött álló motivációkba. Tehát kettejük között a legnagyobb különbség az, hogy míg Corneille a francia színpadművészet latin oldalát mutatja, addig Racine inkább a germán szellemiség sűrű és hínáros mélységeibe meritkezük.

Jean-Baptiste Poquelin, aki Molière-ként marad meg az utókor emlékezetében, a legnagyobb név a nagy klasszikus színpadi szerzők között.
Molière sikere és örökléte annak köszönhető, hogy egész művészete a legősibb rétegekből merít, a vásári komédiából, a népies vaskosságból, a humor tragikomikus valóságából.
Színpada tele van kellemetlen emberekkel, akik az emberi kellemetlenségeket hordozzák, és semmi mást nem csinálnak, csak kellemetlenek az emberi gyarlóság legtágabb értelmében.
Molière darabjai a helyzetkomikum legvaskosabb felnagyításai, s talán akkor fejtjük meg a titkát, ha meglátjuk, saját életének kútjából ő húzta fel a legsúlyosabb gyarlóságtól csordultig teli vödröket.
Mert Molière gyáva, kétszínű, csapodár, hipochonder, kéjenc és igazi kellemetlen fráter lehetett, akit a nagypolgártól kezdve az arisztokratákon át az egyházi méltóságok gyűlöltek és megvetettek.
Alakja mögött ugyanaz a vágy kísért, amelyik Verlaine számára is elérhetetlen volt, a hétköznapi boldogságokban megittasult és csendes polgári.
Mindkettőjük a vágyaik marionettfigurái voltak, s ezért lehettek mindketten a legszomorúbb franciák, Wilde szavai szerint a szomorúság bohócai.
Molière két vaskos kötetben összegyűjtött művei a francia irodalom megdicsőülése, a tragikomikum színpadi betetőzése, olyannyira életszerű és fájdalmas, hogy az ember kacagva néz a tükörbe, s mikor meglátja önmagát, a legmélyebb fájdalommal fog önmagára ismerni.

98. Klasszikus spanyol drámák

Ma már alig olvassák ezeket a nagyszerű műveket, pedig a spanyol színpad a legpompásabb, a legszenvedélyesebb, és talán a legmélyebben vallásos.
A mai olvasó azért is fordul el ettől a kortól, mert részegségig kapja a szenvedély, az indulat, a szerelem egy lealacsonyított, bódító italát, melynek csak gőze van és színe, de íztelen és romlékony.
A spanyol színházművészet a regényből nő, tele van cselekvéssel, tettel, hősies mozzanatokkal, melyek az indulatok és a heroikus pátosz édes gyermekei.
És a francia klasszikus dráma  - különösen Molière – inkább az expresszionizmussal tart rokonságot, a spanyol mindenképpen impresszionisztikus, ahogy a kor legnagyobb festője, Velazquez, akit csak az impresszionizmus korában kezdenek értékének megfelelően becsülni.
A spanyol színpad pedig abból a történelmi korszakból nő ki, mikor Spanyolország uralta a történelem porondját, s kiváltképpen Lope de Vega, akinek élete a legizgalmasabb kaland volt ezen a világgá szélesedő színpadon.
A másik nagy név Tirso de Molina, akinek saját bevallása szerint is félezer közeli színdarabja volt, de ezek négyötöde elpusztult vagy elveszett.
Tirso de Molina életműve is fényes és regénybe illő volt, királyi udvar és gyarmatok tág földrajzi tereit futotta be.
Molina nemcsak színpadi szerző volt, hanem misztériumjátékok költője, teológus, de nevét mégis a El burlador de Sevilla y convidado de piedra (A sevillai szédelgő és a kővendég) című darabja őrzi meg, hiszen ebből nőtt ki Mozart világot teremtő, hatalmas operája.

Az utókor is meghozta a maga döntését, mikor a legmagasabb trónra emelte Pedro Calderón de la Barca hatalmas örökségét.
Benne éri el tetőpontját a spanyol barokk, s benne nyer új életerőket a katolicizmus.
A nyelv autonóm ura volt, színdarabjai pedig színpadtechnikai csodák.
Alaposan kidolgozott színműveiben bölcselkedő magasságok és a színpadi logika teremti meg a megközelíthetetlen nagyságot.
Ő is termékeny szerző volt, több mint százhúsz darabot írt, s ő lehetett az első spanyol expresszionista, mellyel leváltotta nagy elődeit. Benne nyílt ki a lélektani mélység, a világ szürrealisztikus látomásossága a valóság illuzórikus volta.
Az élet álom című darabjának filozófiája és a címe ma már milliónyi dilettáns költő és filmes forgatókönyvíró legkínzóbb mérge a közízlés ellen…

99. Andersen meséi

Kevés ember van, akinek a legnagyobb és leghíresebb dán nem oltotta volna be a lelkét észak nemes-bús álmaival.
Talán minden gyermek Gerda és Kay projekciója, mindenkit megkísértett a ködök és a távolságok mitikus hókirálynője, s mindenki arra az önfeláldozásra vágyik, amivel a kis hableány a végtelenbe párállott.
És minden fiúgyermeknek volt rendíthetetlen ólomkatonája, és igen sokan megrendülten legalább egyszer átélték a rút kiskacsa kiszolgáltatottságát, s mindannyian szorongva olvastuk a kis gyufaárus lány halálos átlényegülését.
Andersen meséi a modern ember gyermekkorának kollektív emlékezete. Hatása sokkal nagyobb, mint a legtöbb művész hatása, hiszen a gyermekkorunk kristálypalotájának ő volt a mérnöke és építőmestere.
Alakja is az irodalomtörténet egyik legmegrendítőbb élete. Tizenegyévesen kénytelen otthagyni az iskolát, és lesz a legszomorúbb introvertált alakja a modern irodalmunknak. Egész élete álom, a képzelet törvénytelenül szabad játéka. Mesevilága még megrendítőbb, mint az élete, de az életben és a mesében neki megnyíltak az isteni kegyelem kapui.
Ebben a hitét vesztett korban ő az, aki visszavezethet oda, ahol a szépségek, a megbocsátás és az igazságfelettiség újból megszületik.

100. Ezeregyéj

Oswald Spengler szerint az ókori keleti kultúrák hanyatlásakor megszülető, Krisztussal legmagasabb pontját elérő, az iszlámmal bezáródó kultúrkör a mágikus kultúra.
Ez a hatalmas mesevilág egészen a kései babiloni kultúrkörbe nyúlik vissza, s végső alakját Egyiptomban nyerte el, abban az időben, amikor a fehér ember pusztító kegyetlensége felváltotta a félelmetes túlvilági szörnyek sokszor emberibb viselkedését.
A كتاب ألف ليلة وليلة Seherezádé keretes meséjétől indul el, s egészen ezernyi mesét fon egybe, melyek tartalma. stílusa, közege, erkölcsisége igen változatos.
Olvasásakor megjelenik előttünk a moszlim kultúra, a fényes arab városok, mint Bagdad és Baszra, de Indiától Szírián és Perzsián keresztül Egyiptomig is eljuthatunk.
Európa számára Antoine Galland kanonizálta a meséket arab és török források alapján.
Magyarországon – sokak szerint hamisan – Vörösmarty révén jelentek meg az első fordítások. Mindenesetre, hogy Vörösmarty felvette az értük járó fizetést, arra enged következtetni, hogy Vörösmarty az angol kiadást fordíthatta, de mivel az Ezeregyéj Magyarországon részben politikai, de inkább erkölcsi okok miatt inkább botrányként hatott, mint irodalmi exkluzivitásként.

Az Ezeregyéj felfrissítette a polgári korlátoltságtól beszűkült európai irodalmat, s megtermékenyítette az egész romantikus világérzést. Talán a németekre hatott leginkább, de a francia és az angol fordítások is erőt adhattak a képzelet szabad asszociációiban.
Ha gyermekként olvassuk, ezek a mesék felkapnak és elvisznek olyan világokba, melyekhez az egyre üresebb importmesék sem fantáziában, sem szépségben nem érhetnek fel.
Minden idegenségük dacára mégis az emberiség kollektív emlékezetének egyik legfontosabb fejezetei.
És ha felnőttként kerül a kezünkbe egy-egy kötete, meglepődünk pornografikusan mocskos utalásaitól, a mindenre kapható gazemberség gátlástalanságától.
De azt is tudjuk, hogy ezek a részek később kerültek a gyűjteménybe, és az irodalomtörténész és a történelemtudós számára felbecsülhetetlen dokumentumok.
Mindezek ellenére az Ezeregyéj a legnagyobb mesegyűjtemény az emberiség történetében, és kevés dolog viszi messzebbre az embert, mint Seherezádé csodás történetei az emberi lélek szépségéről és hitványságáról…

*

Mikor elkezdtem azon könyvek összegyűjtését, melyek meghatározók voltak az életem egy-egy szakaszában, eljátszottam azzal a gondolattal, hogy nem ismertetőt írok, hanem saját jellemrajzomat nyújtom át az Olvasónak.
Mert elárul bennünket az a ruha, amelyet felveszünk, az étel, melyet szeretünk, a színek és illatok, amelyekkel körbevesszük magunkat, a nő, akit szeretünk, a zene, amivel kivilágítjuk rosszkedvünk sötét zugait.
Ugyanígy azok a könyvek, melyekhez újból és újból visszatérünk.
Keats szerint a tökéletes élethez elég a napi egy órányi tiszta költészet vagy emelkedett próza olvasása.
Ha ez alapján ítéljük meg korunk emberiségét, akkor ítéletünk lesújtó lehet, hiszen, egyre több az olvasni tudó, s egyre kevesebb tiszta költészetet vagy emelkedett prózát olvasnak az emberek.
De egyetlen kor embere sem tud kellő distanciával szemlélődni a világtörténelem huzatos küszöbéről, ezért az ítéletünk eredménye kétes. És talán a világ is egyre kevésbé akar tudomást venni az emberiség nagy elmélyültséget kívánó alkotásairól, mert kinek kell az elképzelt Univerzum, ha bejárhatja a valódit is.  És a legmélyebbet, saját lelkét.
A világ nem jobb vagy rosszabb, mint száz vagy ezer esztendővel ezelőtt, csak másként mutatja meg a jóságát és gonoszságát.
Az író pedig mindig más és más stílust és formát keres ahhoz, hogy megmutassa az egyetemes Istenség szépségét.
Összegezve: ez az összeállítás részben önigazolásul szolgálhat saját rosszul-jól leélt életemről. Szembesít magammal, megáld és felemel, megint és fenyeget, oktat és kioktat.
Tehát nincs jogom sem a koromat, sem más embereket megítélni olvasási szokásaik alapján, hiszen keveseknek jut idejük vagy erejük Beethoven utolsó szonátáit vagy kvartettjeit meghallgatni, Bach Die Kunst der Fuge című művében eljutni ahhoz a titokzatos horizonthoz, ahol az ég és a föld összeér. És még nehezebb ebből a százból akárcsak tízet feloldani a szellem és a lélek oldószerében.
Még az oktatás is inkább elriaszt, mint hozzáédesíti a lelkünket a tapasztalás arany bányáihoz, ahogy Vörösmarty írta a világirodalom legnagyobb gondolati költeményében.

Különösen erkölcsi ítéletet nem hozhat az ember mások felett, mert vallom Powys-szal, hogy:”minden jelentős könyv vallási jellegű problémákat, a természetfeletti, a jó és a rossz kérdéseit feszegeti”, s hiszem, amit Friedrich Gundolf mondott, hogy a korok emelkedése a vallásos érzés emelkedésével ekvivalens, de a saját ítéleteimet nem fogalmazhatom meg az Isten elé szaladva.
Tehát a nagy művek az ember bűneinek számát és méretét mutatják, a vigasz szükségességét, a fájdalmakkal szembeni erőtlenséget vagy védtelenséget.
Ezért minden törpe igyekezet vagy végzetes szándék ellenére mindenkinek össze kell állítania maga számára a saját száz könyvét, hogy megmutassa magát leginkább az Istennek és önmagának.
Mert minden ilyesféle összeállítás vitairat.
Nem másokkal, önmagunkkal való felemelő vita. Még ha fájnak is a kimaradt művek százai és ezrei, de a benne lévők a mi stigmáink. És ezeket a stigmákat mégis alázattal és a legmélyebb szeretettel kell hordanunk…