I.
Skarlát kabátját nem hordta Mert keze is vörös volt, Vér- s borfoltos, így találták, S véle ott hevert a holt, A szegény nő, kit szeretett, S az ágyban meggyilkolt.
Ott vonult fegyencek között, Elnyűtt, szürke ruhában, Krikett sapka volt a fején S lépdelt könnyed-vidáman, De embert, ki ily vágyva néz, Én biz’ sose láttam.
Nem láttam még ilyen szemet Mely ily sóvár és tág, Nézte azt a kis kék sátrat, - Ott bent égnek hívták, - Minden tovaúszó felhőt, S rajtuk ezüst vitorlát.
Sétáltam én bús lelkekkel, Hol börtönút kanyarog, S gondolkoztam: mi volt bűne, Kicsi, vagy komoly dolog? És mögöttem így szólt egy hang: Az a fickó lógni fog.
Krisztusom! Mintha a börtön Forgott volna velem, És az ég tüzes sisakként Lángolt volna felettem; S bár az én lelkem is sajgott, Azt a kínt nem éreztem.
Akkor értettem csak meg, hogy Mért ment oly gyors léptekkel, S miért néz fel a tüzes égre Oly vágyódó szemekkel; Megölte azt, kit szeretett, S néki is halni kell.
Ám minden férfi gyilkolt már, Elmondom én, halljad hát! Valaki egy pillantással, Más szép szóval, ami bánt, A csók a gyáva fegyvere, A bátor kardot ránt!
Van, aki még ifjan gyilkol, És más meg mikor agg, Van, kinek a kéj a fegyver, Másnak sok aranydarab, Ám ki irgalmas, kést használ, Mert úgy a leggyorsabb.
Lehet a láng nagy, vagy kicsi, Ki adja, s veszi megint, Van, ki könnyek közt teszi meg, Míg más csak rálegyint, Mert minden férfi gyilkolt már, De mégsem hal meg mind.
Nem hal csúfos szégyenhalált, A dicstelenség napján, Kendő nem fedi a szemét, S nincs hurok a nyakán, Lyuk sem nyílik lába alatt, Hogy elnyelje azután.
Néma strázsái nem néznek Éjjel-nappal felé, Kik lesik, hogy sír vagy imát Mormol maga elé, S őrzik, ki ne lopja magát, Hisz’ ő a börtöné.
Nem kel hajnalban, hogy lássa, Őérte jöttek-e, Fehérruhás vacogó pap, Bíró, csupa fekete, És éjszín ruhás Igazgató, Arcán sárga Végzete.
Nem pattan fel, nem kapkod, hogy Rabruhája hol lehet, Míg gúnyos orvos nézi azt, Hogyan ráng az ideg, Pörölycsapás minden hang, míg Az órája ketyeg.
Nem ismeri azt a szomjat, Mi torkát kaparja, Mikor jön a kesztyűs hóhér, S az ajtót kinyitja, Megkötözi, s szomjat többé Nem érez garatja.
Nem hajt fejet, hogy hallgassa, Mit mond a gyászbeszéd, S szűkölő lelke se súgja: Nem halott, hisz’ mozog még, Koporsót se pillant, amint Az undok helyre lép.
Üvegtetőn át nem nézi A messzi kék eget, Nem mond imát száraz ajka, Mi gyors végért eped, És nem érzi, hogy Kajafás Arcát csókolja meg.
II.
Hat héten át ott járt velünk Elnyűtt szürke ruhában, Krikett sapkája a fején S lépdelt könnyed-vidáman, De embert, ki ily vágyva néz, Én sohasem láttam.
Nem láttam még ilyen szemet Mely ily sóvár és tág, Nézte azt a kis kék sátrat, - Ott bent égnek hívták, - S minden fodros bárányfelhőt Mi rajta úszott át. Nem tördelte kezét, mint egy Bolond, kit vágy űzött, Ki reményt lát, ha ott is áll Halál-barlang előtt, Csak nézett fel a napra és Itta a levegőt.
Nem tördelte kezét, nem sírt, Bútól nem bujdokolt, Csak itta a jó levegőt, Amiben gyógyír volt, És a napot tátott szájjal Vedelte, mint a bort!
Én, s a sok szerencsétlen, ki Az udvaron csavarog, Bűnünk, mi volt: elfeledtük, Kicsi, vagy komoly dolog? S néztük tompán, csodálkozván Azt, aki majd lógni fog.
És furcsa volt azt nézni, hogy Mily könnyen lépkedett, S oly furcsa volt látni ama Sóvárgó szemeket, S furcsa volt gondolni sorsra, Árra, amit megfizet.
Mert tölgyön, szilfán gyönyörű A tavaszi virág, De nyomasztó az a bitó Amit vipera rág, Mert vén vagy zöld, akkor is ölt, Mielőtt termett az ág!
Fent van álmunk, minden vágyunk, Az isteni kegyelem, De ki remél, hol a kötél Vár a vesztőhelyen, S a hurkon át ki bámul hát Az égre mereven?
Szép a tánc, ha jó hegedűs Húz vidám dalokat: Mikor flóta szól s lant húrja Kellemes zenét ad: S rút, ha fütyül szél veszettül Lengő talpad alatt!
Kíváncsin és fogvacogva Lestük nap-nap után, S tanakodtunk, nekünk is majd Ilyen sors jut talán, Mert mily pokol lesz jussa, azt Senki sem tudja ám.
Aztán a halott nem járt már Hol sok fegyenc oson, És megtudtam, hogy ott lakik A bús halálsoron, S tudtam, Isten világában Többé nem láthatom.
Úgy mentünk, mint tépett hajók Rázkódva habokon, Nem jeleztünk, nem szólt, s nekem Sem volt mit mondanom; Mert nem szent éjen találkoztunk, Hanem undok napon.
Börtönfalak közé zárva A két számkivetett: Kikről világ és az Isten Is elfeledkezett: És a vaspánt, mi bűnre várt Csattant fejünk felett.
III.
Az udvarban kemény kő van, És nyirkos volt a fal, Ólom ég alatt lélegzett Nagy, mély sóhajokkal, S mindenütt egy foglár sétált, Mert féltek, hogy meghal.
Vagy őrök nézték bánatát, S nem volt éj-nappala, Ha sírva kelt és esdeklőn Hangzott fel az ima, S lesték azért, hogy a vérpad A prédát megkapja.
Az igazgató betartja Mire a szabály int, A halál csak tudományos Tény a doktor szerint, És okosakat szól a pap, Ha kétszer betekint.
S pipát szívott kétszer egy nap S hozzá jó sört ivott, Elszánt lelkében elbújva Rettegés nem lakott, Gyakran szólt, hogy jön a bakó, S mily jó, hogy meghalok.
De mért szólt így, azt kérdezni Egy foglár se merte, Tegyen így az őr, a dolgát Sohasem feledve, Lakat legyen száján és az Arcát álarc fedje.
Másként talán mozdulna és Vigasztalást adna, S szánalom mit ér, ha zárva Tartja gyilkos odva? Mondd a szép szó, mire való, Itt mi jót mondhatna?
Mint a bolond, nyakán kolomp, Csoszogtunk hiába, S tudtuk magunk, hogy kik vagyunk: Az ördög brigádja, Ólomlábon és kopaszon Mentünk maszkabálba.
Téptünk kátrányos kötelet, S véres körmünk szakadt, A többi ott ajtót mosott Meg padlót, rácsokat, Mindannyiunk csak sikáltunk, S a vödrök csattogtak.
Zsákot varrtunk, követ törtünk, Zsoltárt daloltunk ott, Csak izzadtunk, ment a malmunk, És fúrtunk bádogot, De szívünkben a rettegés, Bizony ott tanyázott.
És minden nap lassan haladt, Mint vízben a hínár, S feledtünk mi bút és bajt mi Bolondra, rabra vár, Míg munkából jőve láttunk Egy sírt, mi nyitva áll.
Ásító szájjal sárga lyuk Hív élő embert itt, A mocskos sár ma vérre vár S az aszfalt szomjazik, Tudjuk jól, hogy hajnalban őt Akasztani viszik.
Hát bementünk, s félte lelkünk A bajt s a végzetet, Kezében zsákkal a hóhér Homályban lépkedett, És minden rab a számozott Cellákban reszketett.
Üres folyosókon éjjel Rettegés vert tanyát, Néma lábak le s fel jártak A vasvároson át, S hol fény se sok, fehér arcok A rácsot bámulták.
Oly békésen aludt, mintha Elringatná a rét, Őrök nézték, amint szunnyadt, És meg nem értették, Hogy alhat, ki nyakán érzi A hóhér kötelét.
De nem aludt, csak könnye hullt Ki sosem zokogott, S mi sok csaló, csirkefogó, Csak virrasztottunk ott, Agyunkba szállt, mi másnak fájt, S hagyott bennünk nyomot.
Mily borzalmas dolog, az, jaj, Érezni más bűnét, Ha mérges kard jól beléd mart, És szíved szabta szét, S mint ólomcsepp, a könny pergett, Bár nem ontottunk vért.
Az őrök filcpapucsukban Füleltek ajtón át, S tágranyílt szemükkel a sok Fegyencet bámulták, Hogy ezelőtt a térdelők Sosem mondtak imát.
Egész éjjel térdepelve Sirattuk, hogy meghal! Az éjfél sötét ruháját Hordta a ravatal: S mint spongyán a keserű bor, Bánatunk belénk mar.
Kakas hangja szólt hiába, Mert nem jött a reggel: S hol vackunk volt, szörnyű árnyak Sunyin osontak el: Sok éj-kobold, mind ott loholt, S játszott élvezettel.
Gyorsan jöttek, halkan mentek, Mint a ködben utazó: És állt a hold, mit kigúnyolt Sok pörgő táncoló, Mind lágyan lejt, de csúfat rejt
A fantomtalálkozó.
Csúfos grimasz, s a sok pimasz Karöltve mendegél, Mint a dúvad, rút szellemhad Csak megy s vadul zenél: S groteszk képet, torzul vésnek, Mint homokba a szél!
Mint fabábuk járt a lábuk, Tipegve táncoltak: Csengett fülünk és rettegtünk Látva rút maszkjukat, S vad daluktól, mely hosszan szól A holt is felriad.
’Héjj!’ ordítják, tág a világ, De béna kin lánc van! Nos rajta hát, dobd a kockát, Vesd el úriasan, Ám nagy semmit kap bűnös itt A szégyen házában.
Nem volt se lég, és ezek még Kacagtak a bajon: Fegyenceken, kik bilincsben Nem járnak szabadon, Krisztus sebére! Hisz’ élnek! Ezt miért kell látnom?
Keringőztek, tekergőztek, Pár kellette magát; Mint utcanők, tipegtek ők, A lépcsőt taposták; S néztek bandzsán, gúnyolódván Míg mondtuk az imát.
Felsírt már a reggeli szél, De nem múlt a sötét: Éj-hálót font, lassan horgolt Az óriás szövőszék: S ha jön a nap, reszket a rab, Az igazat félték.
A jajgató szél kóborolt, Hol sírtak a falak: Mint lomha gép, acélkerék, A percek csoszogtak, Ó, síró szél, mit tettünk mi, Hogy dühöd ránk szakadt? Aztán az ólomrács árnyát Végül észrevettem, A meszelt falon vándorolt A priccsemmel szemben, S tudtam, szörnyű hajnal virrad Valahol véresen.
Hatkor a cellát sepertük, És hétre lett nagy csend, De gyors szárnyakon a szél nagyon Süvített odabent, Mert Halál Úr, ki jeget fúj, Gyilkolni megjelent.
Nem bíborszín ruhában jött, S nem holdszín ló hozta, Zsineg meg léc, és máris kész, Áll az akasztófa, Kötéllel jött a gyász-hírnök, Hisz’ itt van most dolga.
Mint emberek, kik elvesztek Sötét láp közepén: Nem mertünk imádkozni sem S kínunk volt kőkemény: Valami meghalt mibennünk, Meghalt már a remény.
Mert az igazság csak megy, útja Lehet jó vagy romos, Gyengét öl és erőst gyilkol, Mindenkit eltapos: Vassarokkal erőst gyilkol, Szörnyű apagyilkos!
Nyelvünk, mint a tapló, s vártuk Hogy üssék a nyolcat Mert a végzet jő, ha itt az idő, S egy élet megszakad, Hiszen a sors hurka oly gyors, Elér jót és rosszat.
Így nem volt tennünk semmi mást, Csak várni a jelet: Mint kő a völgyben ültünk tétlen, Szavunk is megrekedt, De szívünk úgy vert, mint dobot Egy vad elmebeteg!
És megszólalt, durván rivallt Az óra hirtelen, S a börtön ott csak jajgatott, Félve s tehetetlen, Mint a leprás, hogyha üvölt Odvában odabenn.
S mint rémálmokban sorjáztak Iszonytató dolgok, A kormos gerendán láttunk Zsíros kötélhurkot, S hallottunk imát, mit bakó Kegyetlen elfojtott.
S hallottam jajt, keserű bajt, Mitől szív megremeg, Láttam kínját, izzadtságát, Mit csak én érthetek: Hiszen ki több életet él, Az többször is hal meg.
IV.
Aznap, mikor akasztanak, Nincs istentisztelet: A lelkész szíve túl nehéz, Arca sápadt, beteg, Vagy szemében meg van írva, Mit nézni nem lehet.
Benn maradtunk harangszóig, Mikor végre dél lett, Őrök jöttek, ajtók nyíltak, A kulcsok zörögtek, S minden rab cella poklából A lépcsőre lépett.
Isten ege alatt jártunk, De nem megszokottan, Hamuszürke arccal megy egy, Az meg holtsápadtan, Ám bús népet ily vágyva nézni Én sohasem láttam.
Nem láttam ily bús szemeket, Sóvárgó mind és tág, Nézték azt a kis kék sátrat, - Ott bent égnek hívták, - S minden vidám, szabad felhőt, Mi rajta úszott át.
Ám sok közülünk csüggedten Bámulta a földet, Tudták jól, nekik járt volna Ily iszonyú végzet: Mert ő csak élőt gyilkolt meg, Ám ők holtat öltek.
Mert ki másodjára bűnöz, Az holt lelket ébreszt, Mocskos lepléből kirántja, S megint vérezni kezd, De minden, minden hasztalan, Bármennyi vért is veszt!
Úgy mentünk ocsmány ruhánkban, Mint bohóc vagy majom, Csöndben jártunk körbe-körbe Az aszfaltudvaron, Csöndben jártunk körbe-körbe Szó nélkül, borongón.
Csöndben jártunk körbe-körbe S mint vad szél, szüntelen, Iszonyú dolgok emléke Kísértett a fejekben, Előttünk a rettegés járt, S mögöttünk félelem.
Peckesen jártak az őrök, S mint nyájat, tereltek, Rajtuk tipp-topp egyenruha, S ünnepi öltözet, Ám a mész a csizmájukon Megmondta mit tettek.
Mert hol nemrég sötét sír állt, Nem volt többé sír ott: Az ocsmány börtönfalon sár Meg homok virított, És szemfedőként tüzes mész: Ezt kapta a halott.
Ily szemfedél jutott, ebben Van a szerencsétlen: Pőrén s gyalázatban fekszik Az udvar mélyében, Lábán béklyó, úgy hever ott, S tűzlepel szegényen!
És csontot, húst eszik a mész, A rút, tüzes halál, Rideg csontot fal éjszaka, S nappal lágy húst zabál, Húst és csontot, majd a szívet, Mert mindent megtalál.
Három évig nem vetnek itt, S marad minden csupasz: Mert három évig ez a hely Meddő lesz és kopasz, S nézi a kíváncsi eget, A szemében panasz.
Mondják, gyilkos szív mérgezi, S nem nyílik más, csak seb: Nem igaz! Mert Isten földje Ennél biz’ nemesebb, A piros rózsa pirosabb lesz, S a fehér fehérebb.
Szíve fehéret teremne! S pirosat a szája! Sok csodán át, hozta óhaját Krisztus a világra, Hisz’ nagy Pápa előtt borult A sivár bot virágba.
De se vörös, se tejfehér Rózsa itt nem nyílik, Csak cserép, kavics s törött kő, Ez mind, mit adnak itt, Mert virág csak jó embernek Enyhíti kínjait.
Így sosem hull majd borvörös, S fehér rózsa szirma A sár és homok borította Ocsmány börtönfalra, Hogy hirdesse, mindnyájunkért Meghalt Isten fia.
Mert bár az ocsmány börtönfal Öleli őt körbe, Lelke nem járhat éjszaka Vasbilincsbe törve, Csak sír a lelke, mért temették Istentelen földbe,
Békén nyugszik – vagy fog hamar – Ez a szerencsétlen, Nem őrül meg és délben sem Űzi majd félelem, Se nap, se hold nem zavarja A sötét földben lenn.
Mint állatot, úgy húzták fel, S nem mondtak gyászmisét, Hogy rémült lelke békében, És csendben nyugodjék, De nagy sietve vitték ki, S egy lyukba temették.
Leszedték vászonruháját, S testét legyek lepték, Kigúnyolták dagadt nyakát, S merev, dülledt szemét, És röhögtek, míg a testet A föld alá tették.
Csúf sírjánál nem térdepelt Imát mondva a pap, S mit Krisztus bűnösöknek adott, Szent keresztet se kap, Bár egy volt ő azok közül, Kikért meghalt egy nap.
De így esett; egy élet így Örökre véget ért, S részvét-urnát töltött a könny, Hogy bele alig fért, Mert a fegyenc mindig gyászol, S zokog valamiért.
|