Látjátok feleim, mik vagyunk?
Por és hamu…
De míg voltunk,
fény és zene voltunk -
sokszólamú.
Vágy és tűrés, néha ima,
s Valakinek meg kell hallania
fohászunk.

Látjátok? Mert látnotok kell,
ahogy megrettenve állnak ők.
Jönnek, futnak, tétováznak,
s egyszerre vesznek levegőt,
ráncos üvegek fényt vasalnak rájuk,
húsnak látják önmagukat,
de pormivoltuk az egyetlen
stigmájuk.

Ránk köszönnek, s mondanak
valami szépet.
De már megfaragták, mit
maguk alá rúgnak
 - a széket.
Mások így hazudnak:
„Soká maradok még veled…”
- míg a madzaggyárak ontják
a kötelet.
És napok ringatóznak,
mint szél begyén az ágak,
s gépek köpik ezerszám
a tablettákat.

És nők szülik a nőket,
és a férfit, rongyát egy ölnek,
s milliók nemzik a milliókat,
mert a milliók így ölnek.
Öntudatlan akarással,
mint száron a szik,
mely porból és sárból
halált iszik.

Hamu és… por,
mit elhord a szél, a víz,
s minden, ami voltunk,
szétomol…
Ruhánkat más hordja,
itt levág, amott megtoldja,
szavunk is másé lesz,
s azokból még bármi lehet,
- intés vagy bölcselet…

Láttátok feleim, hogy ki volt ő?
Egykor szövet, csont és inak,
fénye szemnek és szívnek,
s felvillanó fogainak.
S ma por, holnap hamu,
vagy annak is kevés…
Hová tűnt ajkáról
a fényes nevetés?

Mi egykor test volt,
ma úgy apad,
mint kopár medréből
a patak,
s velőnkben az Idő,
mint rozzant óra,
mely lassuló ütemmel
elakad.

Nézd az embert,
ki a létből kiszakadt,
élt, nemzett, s nevelt
markos fiakat,
kiket néhány év alatt
atyjuk fölé ás
a gyászos pillanat.

Ha rám szédül az éj,
és sínekre dördül a vonat,
néha egy-egy villanáson
megbámul az alkonyat,
s ha el-elmélyül
arcomon a ráncom,
a halál percen benne is,
mint kereszt
egy aranyláncon.

S hallgatózom mindig
ámulva és bután,
s nem érdekel, hogy miként
görbül arcomra a délután,
mert szívem kattog,
mint szép szobában a régi inga,
dörög már a sínek vasa
perceimet kaparintva.

S nem messze a gyárak,
emberi húst falnak,
s elnézem, ahogy gépek dőlnek
a cementfalnak.
És fölém nő az esti fény,
ezernyi töviság,
s a gépek az éjben
rozsdálló haláltusák.

Messze kémény fújtat,
dagad a fagy, az est ura.
A nyomor puha szája
ködöket fúj a falura.
Itt minden a hunyászó létre oktat,
s ilyenkor siratják
a halottat.

Harangra loccsan a fény,
halottat visznek,
miközben sírokat ásnak,
még vagy tíznek.
Sosem szakad meg e menet -,
kopáran és feketén
árad a világban,
s mindig csak temet.

Kérded-e még,
hogy mik vagyunk?
Az nem lehet, hogy csak annyi,
mit itt hagyunk,
mert hiszem, hol a fények erednek,
virágzó fonalán az ereknek
a létezés atomi ütemét
viszi a vér,
melyben az Istennel az ember -
összeér.