Kimondom a nevedet
homályos éjszakákon,
mikor csillag szít tüzet
és issza a Holdat a tájon,
alszanak a fák, sok ág,
s rejtett lombokon a virág.
De bennem üresség van,
tűz, s zene hallgat hosszan.
Egy őrült óra ver, ketyeg,
ez halott óra volt - beteg.

Kimondom a nevedet,
most oly sötét az éjszaka,
s a hangom, jaj, rettenet:
távolabbi, mint valaha.
Távolabbi, mint égen a csillagok,
s jobban fáj, mint bús eső-illatok.

Szeretlek majd, mint akkor,
valaha? Mi lehet az a vétek,
mely szívemben kalandor?
Ha a köd szertefoszlik végleg,
milyen más érzést reméljek?
Nyugodt és tiszta lesz?
Bár kezem letéphetné a lombot
a Holdról, mely itt neszez…

Federico Garcia Lorca –
Si mis manos pudieran deshojar

Yo pronuncio tu nombre
En las noches oscuras
Cuando vienen los astros
A beber en la luna
Y duermen los ramajes
De las frondas ocultas.
Y yo me siento hueco
De pasión y de música.
Loco reloj que canta
Muertas horas antiguas.

Yo pronuncio tu nombre,
En esta noche oscura,
Y tu nombre me suena
Más lejano que nunca.
Más lejano que todas las estrellas
Y más doliente que la mansa lluvia.

¿Te querré como entonces
Alguna vez? ¿Qué culpa
Tiene mi corazón?
Si la niebla se esfuma
¿Qué otra pasión me espera?
¿Será tranquila y pura?
¡¡Si mis dedos pudieran
Deshojar a la luna!!




Budapest, 2011. január 12.