Nincs oly' világ,
mi ne tagadna engem,
mi ne vetne rám átkot,
háborúban, szerelemben.
Mit ér az a dalnok,
kit saját dala öl meg,
kit nem siratnak,
evilági földek?

Én, Orfeusz,
kit elhagyott az Ég,
nem éneklem többet
tájak, egek örömét,
s bár tetteimet bánom,
nem vigasztal lantszó,
dal vagy kánon.
Mellkasom már sírdomb,
s ha szólok néha,
az bolond kézben a kolomp.

Elhagytak az istenek,
lantomról vették a húrt,
kiitták a habos eget,
napot, fényt és azúrt.
Száműztek
e romló testbe
így minden este
vaksin írok,
messze döng a vonat,
ablakok hullnak,
mint fénylő papírok.
Messzibe tűnik vágyásom,
gyommá hízik,
mint mag az ágyáson.

Szeretlek én szavak nélkül,
ahogy lelked fölém épül.
Szeretlek, mint Isten
a földet,
mint fény az eget
ami alatt kergetőzhet,
mint konok csend
a fekete űrt,
mint érlelődés,
mi a földre dűlt.
Mert nem lehettél,
mindig voltál;
kezed kézen fényes oltár,
mindig új vagy,
mindig más,
fehér vállad
hajnali havazás.

Ha kinyílnak az egek,
alászállnak szelíd romra,
gond ül így a homlokomra,
s holnap, tudom, marja más,
de nékem a szerelem
a sarjadás:
felszökkenő Élet,
mit nem nyeshet kés,
mert termés az és teremtés,
kegyes szentség, ahogy vetek,
s áldó kegy,
hogy szerethetek.

De megvakult az ég,
ez is rongyos brokát.
Húrokon babrálva felnyitom
Tainaron hegyfokát,
s keresem a Nőt
a világ alá szállva,
mint ki a lét ellen vét,
soh'sem szerethetem
Euridicét.

2006