Ma egy régi dal visszatért,

lágyan békélt meg bennem,

oly szép volt egykoron,

mint a Luxembourg-kertben

az orgonák illata,

mint hajnalban az áhítat…

mint halódó galamb

egy alkonyon,

rózsákat gyújtott,

és ezernyi templomon

átszaladt,

majd elhamvadt,

mint a Notre-Dame

felett a nap, -

ez nekem,

mi Párizsból megmaradt.

Az őszi estek,

úgy estek szívemre,

mint a Montmartre fényei,

s ahogy nyíltak,

mint lampion egy parkban, -

ragyogva hulltak,

s kihunytak halkan,

de amott, a Szajnán túl,

megáradt az este

hullámzott és zúgott,

s konokul,

ellepte

tüzével az utat.

Kihunyt a nap,

csak a templomi szentek

ballagtak

az estben.

Hiába kerestem

a békét,

szívem dobolta

emlékét

a mának,

s talán soh’sem hallgatnának,

ha nem törne rám valami más,

az elmémre hulló fáradás.

Éjszaka lett,

a város megállt,

csak egy csengő

muzsikált…

Lombokon izzik

a lámpasor fénye,

aranyló ujjakkal

lángokat gyújt

egy ablak

ezüstjébe.

Messze a város felett,

az égbe ereszkedett

a hajnal,

házaknak verődtek a szelek

sötétkék sóhajjal,

az utcák, mint vörös torok, -

kirajzó emberhadat nyeltek

a tűzfényű fasorok, -

lángjukban szürke madár vacog,

megteltek a lármás piacok,

s a nap, mint izzó katlan,

öntudatlan

lobogott a házakon.

Francia lányka énekelt halkan

egy rőt arannyal fényes

udvarban,

mellette piros labda

hullott az avarba,

s ő megállt, s hallgatta

az utak bús zaját,

míg haját a szél

szőke reggellé fonta.

Zajokkal telt a lég,

s az órák emelték

a napot,

s a háztetők

vállukon vitték az eget,

szobák fújták

az álmokat szét,

s megtelt tőlük a messzeség...