Apám naptára az asztalon. Van gyerek, aki nem nézegeti apja
naptárát? Gyermekként magam is kezembe vettem. Olvasgattam. Volt, amit
értettem, volt, amit nem. Éveken át nézegettem naptárát. Mindegyik elején,
fönt, nagybetűvel bejegyezve: In nomine Dei! Magyarul: Isten nevében! – Csak
ennyi.

Ő nekem soha nem mondotta: szeretem az Istent. Nem mondta. Tudtam.
Szerette. In nomine Dei! – írta minden év naptárának elején. Isten nevében –
mert szerette Istent. Egyszerűen, mint a mindennapi ember, aki, ha “igaz” is, naponta
hétszer botlik. Olvastam gyerekfejjel, majd ifjú mérlegeléssel. Apámnak fontos
az Isten. Így nekem is Isten lett az Isten, akivel kezdeni kell az évet és élni
az életet. Szívembe vésődtek a szavak. Minden füzetem első lapjára írtam: In
nomine Dei.

Isten nevében kezdeni az évet? Tudhatunk mi szándékairól,
terveiről? – Szent Ágoston (354-430) filozófus, aki ( a világirodalomra ma is
ható VALLOMÁSOK szerzője) a tengerparton látott egy gyermeket, aki kagylóval
hordta a tenger vízét a maga kaparta gödörbe. “Mit csinálsz gyermekem?”
“Kimerem a tengert.” Ágoston fölényes mosollyal kérdezte: “Sikerül?” A gyermek
válaszolt: “Biztosan előbb, mint neked megérteni Isten szándékait és akaratát.”

Ki nem ad igazat a gyermeknek? Mégis Isten nevével kezdtem az
újévet. A karácsonykor megszületett Emberfia éppen azért jött közénk, hogy
bizonyságot tegyen az igazságról. Amit akkor tanított, ma is azt tanítja.
Nagyot változott a világ az I. századtól napjainkig, a XXI. századig, ám a
változásokban az ember Ember maradt. “Az emberi lét nagy témái nem változtak.
Az emberiséget éppen az teszi, hogy létének minden témája örök.” (Hamvas Béla)
Kérdései: mi vagy ki az ember? honnan, hová, miért? boldogság, szenvedés,
halál? erény és bűn? szent célok és a mindennapok? – Hogy kezdjem az évet,
illetve folytassam életem, ha a feleletet nem keresem, nem találom?! Jézus
pedig kiáltotta: “ÉN PEDIG MONDOM NEKTEK!” Akkor és ma.

Dunántúlon parasztember volt a szomszédunk. Ipsics bácsi.
Szekerével járta földjét. “Nem jön velem egyet kocsikázni?” Akkor már felnőtt
voltam, gyerekként ültem utoljára szekéren. “Örömmel!” “Jól ül?” “Igen.”
Ostorával csettintett lovai felett. “No, induljatok! Isten segíts!”
Felfigyeltem szavaira. Többször megálltunk, többször indultunk, és minden
induláskor elhangzott: “Isten segíts!” Ő se mondta soha nekem, hogy hiszi vagy
szereti az Istent. Ám nem egy “évbe”, csupán egy-egy rövid útra is Isten
nevével indult.

Az iskolázott gyógyszerész, a bölcs parasztember egyaránt annak
nevével kezdték az újat, aki elküldte Fiát, hogy Emberfiaként az örök témáinkra
örök választ adjon. “Én pedig mondom nektek.” – A következő hetekben tanításába
mélyedünk el. Kérem, tartsanak velem. In nomine Dei!

(Megjelent a Ceglédi Panoráma 2011. január 15-i számában.)