Szememre bágyad az éjszaka, s nem hagy aludnom száznyi dolog. Ilyenkor valakire gondolok, ki öntudatlan ölel engem, (székemen fehérlik tegnapi ingem), s még erről is ő jut az eszembe, nevét próbálom zsongó ütembe, s e szelíd mérték lassan visszaad. Talán ilyenkor moccan tested, és megsimítod önmagad, s kezemet vágyod kezed helyébe, - kint a csend jár, de néha beleloccsan a holdmázas háztetők tejébe -, de mégis minden olyan békés, mint templomban a tétova lépés, mint arcodon egy lágy vonás, minden vonásod egy vallomás, hogy messze innen, nagyon rég, szerettél még, ahogyan az Isten is, ki szívemen hagyta tenyerét.
2011
|