Egy nap a barátom azt kérdezte: - Mi a véleményed a háborúról? Körülnéztem. Mindenhol emberek nyüzsögtek, fújtattak, álmodoztak nagyszerű és iszonyú gondolatokat forgattak a fejükben. A szép nők pedig megvető fintorral lépték át a férfi vágyak keskeny gödreit és visszataszító hepehupáit. Csak a nap nem akart az emberekre nézni, vaskos felhők takarták el, így a tér csak vigasztalan nyüzsgés volt. - Nincs véleményem – feleltem kisvártatva, majd ittam a boromból. - Hogyan? – kérdezett vissza. - Nincs hogyan! Egyszerűen nem érdekel a kérdés, s ebből az következik, hogy válaszom sincs rá. - Pedig reméltem, hogy valami meghökkentőt mondasz. Ahogy szoktad. - Nem a szó a meghökkentő, hanem maga a kérdés. A szó csak máz, mellyel lekenjük a valóság torzszüleményeit. A bor a poharamban sötétebb árnyékkal mozdult, ahogy a villamos eldübörgött a téren túl. - De hiszen annyit beszélsz a háborúról – mondta még mindig hitetlenkedve. - Amiről beszélek, az nem a háború, csak annak a képzete. Nem láttam háborút, tehát nem lehet véleményem róla. - Elítéled? – kérdezte kisvártatva, s gúnyos mosolyra húzódott a szája, majd hozzátette: - A rablást is elítéled, pedig sohasem raboltak ki. - Viszont a rabláshoz elég két ember, a háborúhoz pedig kell az emberiség- feleltem, s már kimerített ennyi hétköznapi filozófia is. - Tehát elítéled? - A rablást vagy a háborút? - Mindkettőt. - Inkább a rablót és az uszítót. - Uszítót? - Háborút csak az akar, aki keresni akar vele. Melyik nőnek jó, ha férjét vagy fiait frontra viszik? Melyik férfinek jó, ha asszonyát kényszerűn egyedül, a földjét bevetetlenül, életét megélés nélkül hagyja? Nincs olyan. Természetesen bolondok és becsapottak akár százezrével is lehetnek. De ezeket valaki bolonddá vagy becsapottá tette. - Akkor mégis van véleményed a háborúról… - Én a háború körülményeiről beszéltem. - Akkor hát? - Nem értelek. - Körülmények, következmények. - A körülményekről beszéltünk, a következményekről kevésbé. - A háborúban is van megrabolt és a rabló, de ott mindkettő elveszti vagy a kezét, vagy a lábát, szemét, fülét, emlékezetét, egyszerre több testrészét. - De nemes dolgok is vannak… - Jó, hogy említed. A háború haszonélvezői… a művész. Képzeld el, megszülethetett volna-e a Háború és béke a napóleoni háborúk nélkül? Vagy Hemingway regényei, Hugo, az Iliász, az Aeneas, a Szigeti veszedelem, a Zalán futása, A kőszívű ember fiai, az Egri csillagok, Somogyváry regényei, az V. Henrik, Trakl költészete, Zola összeomlása… és még sorolhatnám. Vagy Sosztakovics Leningrád szimfóniája, Holst Mars című opusa, a Les Préludes harci fanfárjai… és még annyi képzőművészeti alkotás. Melyeket milliók olvasnak, néznek, hallgatnak meg. - Akkor a művész – hullarabló. - Inkább halálrabló… És még inkább életrabló. A művész az élet és a halál nagy fosztogatója, aki kegyelemben részesült azért, mert az élet hamis vásznairól vagy lekaparja a hamis festéket, vagy felhasítja a vásznat. A művész az ecset, mellyel az Istennek hitt megfesti a világot, véső, mellyel megfaragja a létezés anyagát, toll, mely öröm, bánat, elmúlás és megváltás szent élményeit hagyja a papíron. - Tehát a háború jó? - A háború az élet része, olyan kényszerűség, mely kezet és fegyvert emel önnön testére. - Mit jelent ez: „Istennek hitt”? - Tolsztoj azt mondta, hogy még Shakespeare-t is ki kell dobnunk, mert nincs a művészetében Isten. - Nem válaszoltál… - Nincs Istenellenesebb, mint a művészet. - Ez amolyan luteránus gondolat. - És ókeresztény. - Mi baj van a művészetekkel? - Hogy az érzékekre hatnak. - Ez mit jelent? - Hogy nem természetes. - Fejtsd ki bővebben! - A művészet nem valóság, a művészet önhit, a művészet háború. Bizserget és kényszerít. Többet akar adni, s még többet követel. Ahogy Picasso is mondta. Csak olyasvalami, ami elválaszt az Istentől. Nem messze nyitva hagyták a templomajtót. Halk és megrendítő zene szállongott ki onnan, majd beleszürkült az emberi lármába. - És mi van az egyházzenével? - Bach nagymiséje zenei leltár, Mozart Requiemje kolduspénzű megrendelés, Beethoven Missa Solemnise részeges indulat, Verdi Requiemje a harmóniáktól való lerészegedés. - És a szakrális képzőművészetek? Giotto, a Piéta és az Utolsó vacsora? - Giotto formakeresés, a Piéta az anyag legyőzése, az Utolsó vacsora a vászoné. - Mi bajod az anyaggal? - Mi baja az anyagnak a hittel? - Nem értelek. - Az anyag lázadás a lélek ellen. A lélek tagadása. A lélek hit. Az egész nem más, mint harc. - Van-e így értelme élni. - Csak a művész számára. Az érzékek emlőit dagasztja és feji. - És a többiek? - Ők egymás ellen harcolnak. Ezt hívják hétköznapiságnak. - Tehát akkor ez a véleményed…. - Ez nem vélemény. Ahhoz felületes. - És a felelősség. - Egy felelőtlenül létrehozott világban? - Hiszen Isten… - Istennek ehhez semmi köze. Egy nyitvahagyott templomajtón keresztül zene szállott álmosítón a szikár tetők oltalmába. Hozzánk. Valahol megszólalt a Miserére…
Miserére mei, Deus, secúndum magnam misericórdiam tuam
|