A fák a föld alá merednek,
mint ürege a toroknak,
s a fények, mint vére az ereknek,
az ég aljáról csorognak,
s az éjszaka húsa kemény és szikár,
és zizeg, mint egy hindu szitár,
s vak-szürke ködökkel kalimpál,
hogy bekösse a városok hunyorgó szemeit,
de az ősz aranyló keze itt
a lámpák fénykörén túl lendül,
s a köd még lent ül
a völgyek boldog ölébe,
mint gyermek, ki anyaölre vágyik,
és bús keze fagyott földeket lágyít,
ahogy végigsimít rajtuk.

E Föld az én hazám,
ez a ragyás, vén dajka,
kinek ordító szelet fúj az ajka,
s engem csenevész gallynak lát,
míg fáradt földek szagába
csavarja az éjszakát.
És ha lemerül
a nappal sárga feje,
szürke viharokat fú az
ég szennyes tüdeje,
s házat, tájat, embert sóhajt ide,
ősi táncok rángó ütemeibe.

Pusztuló falvaink,
létünk szent magyar árnyai,
úgy égnek a tájba, mint az a vén,
kit a földbe gyújt a nap a nyarak tenyerén,
kit ezer éve az ég ugyanannak lát,
szárad és kopik, de örök, mint a kopjafák
a végtelenné ácsolt temetőkön,
muzsikás haláltánc egy odvas régi bőgőn,
ugyanúgy fogy, s mégis él, mint rég,
anyakönnyel szentelt szomorú maradék.

Ősszel a földek isteneket szülnek,
mikor a lombok az égbe,
mint arany vitorlák, feszülnek,
és az agancsos fákon az éj
sötét, mint a seb,
s mint a seb, olyan mély,
szelíden aláfoly, mint
Krisztussebből a vér,
s a vér e sebből
az ősz tüzébe visszatér.