… látod? Most már torzó lettem:
félkész festmény fehér vásznon,
leszakadt gomb a kabáton,
elpattant rugó messzire repülve,
vörös rúzsfolt - nagyon elkenődve.
Széthord a szél, nézek utánam -
állok szívemmel a pesti éjszakában,
csak állok, s mély levegőt vettem:
aki nem szeretett, én azt is megszerettem.
Talán balga vagyok, de már teljesen józan,
csak halkan súgom feléd: „… jól van.”
S ha rám néznél, bele a szemembe,
lelátnál egészen lelkem legmélyére:
régi napjaink ott gubbasztanak soványan,
a mesének vége - mégis tovább van...
Mert végig kell mondani, szólni kell! Szólni!
A szédítő szakadék felett át kell jutni,
muszáj a hívó szót hallani, egymást tudni,
néha talán kis időre – igen -, elbúcsúzni,
- de addig is erőre kapni, és gyógyulni...
Aranykalickád ajtaja olykor felpattan,
a kiút rádmosolyog, lépj rá nyomban!
Megérkeztél: vár a valós élet,
a Te Istened segít, hogy régi életed éljed.
…így, lásd, a torzó - torzó maradt.
Ennek így kell lenni.
...
Ezt a festményt nem fejezi be már senki.