A magyarság szent könyveinek egyike Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet című 1949-ben megjelent regénye.
Vastag és fűszeres erdélyi szelek fújnak minden lapjáról balladás hatalmú férfiakat és asszonyokat, s még inkább keserű halálszagot.

Wass Albert még mindig nem foglalhatta el az őt megillető helyét irodalomtörténetünkben, pedig annyi hátráltatás után is az olvasói szívekben már rég a megérdemelt helyére került.
Hatalmas erejű író Hamsun és Reymont fajtájából, ugyanolyan gazdag és felemás életet élt még akkor is, ha Wass arisztokrata volt, míg a másik két óriás plebejus közegből jött.
De közös mindhármunkban, hogy a történelem forgószelei elsodorták őket is, s ők megmerítkeztek a nemzeti és a társadalmi nyomor legmocskosabb zugaiban, hogy aztán írófejedelmekké váljanak.
Hamsun nélkül nincsenek norvég erdők és tájak, Reymont nélkül nincs lengyel paraszti valóság, az évszakok által űzetett ember komor és isteni szövetsége a földdel, míg Wass Albert mellett kiváló írók festették Erdély vadregényes tájait, a földből kinövő és a földbe visszatérő ember dacos életét.
De a nagyok között mégis Wass volt a költő, a balladás ember, s még inkább a fabulás ember, akinek meséiben a magyar legény megküzd a sárkányokkal, s aki ezerszer kiszakíttatik a földből, hogy ezerszer visszanőjön.
Az Adjátok vissza a hegyeimet felemás eposz abban az értelemben, hogy míg a háború végigsüvölt az egész regényen, a szerelem csonka marad annak tragikus könyörtelenségében. Az egész regény  a teremtés ígéretével ragyog, de hamar elsötétül a háború fekete függönyei mögött.

Wass művei azért állnak még most is a liberális kritika kereszttüzében, mert személye és írásművészete a konzervativizmus fenséges tornyaként emelkedik a modern mocskosság síkvidékei fölé, oda, ahol házasságtörők, kisstílű irodalmi betyárok, megtévedt nőszemélyek kékharisnyás vigadalmai tombolnak és üzekednek a nagy romlottság farsangjában.
Már e regény születésének körülményei is rettenetesek, hiszen az író a hegyeitől távol, Németország szerencsésebbik felén írta a művét, mikor éjjeliőrként dolgozott egy gyártelepen.
Ezért olyan keserű ez a regény, mind közt a legkeserűbb és legfájóbb. Olvasásakor azt érezzük, hogy főhősének életében annyi baj történt, hogy újabb már nem jöhet. Leginkább Toldi Miklós elkésett ivadékának a története ez, ki háborús hős, a magas hegyek boldogtalan vándora, kitől mindent elvesz a román, az orosz és a kommunista. Előttünk áll az elmúlt század negyvenes éveinek profán panteonja a hegyvidéki magyar pásztorokkal, a románság köpönyegforgató gyávaságával, a bolsevista kegyetlenséggel, a szegény muzsik könyörületességével, a zsidó komiszár túlfűtött kíméletlenségével, és leginkább a havasok, a Csík örök székelyeivel. Ugyanakkor láthatjuk az örök magyar elkésődést, a halálos idealizmust tragikumát, a kommunizmus internacionális vérgőzösségét, s az ebbe beletévelyedő magyarok ördögi színeváltozását.
De leginkább az örök magyarság fényeit, hogy a magyarságtól mennyire idegen a kommunizmus, s mégis mennyire közeli a kollektivizmus, hogy mennyire örök a hegyek közt élő magyar pásztorok, szénégetők, parasztok és arisztokraták élete. A könyv tele van arctalan gyilkosokkal, még a két megalkuvó román is, Durdukás és fia mennyire formátlan és üres, míg a másik oldalon mennyi szép és nemes arc tűnik fel a kolozsvári katonabajtárstól a hegyekben farkasmód élő báróig. De mindezeket néhány tucatnyi oldalon elhomályosítja két törékeny asszony, Anikó és Julika. Mindketten a magyar irodalom legtragikusabb nőalakjai közé tartoznak, törékeny szépségük lemondásukban rejlik; olyanok, mint azok a székely hegyek virágai, melyek a világ tündérkertjévé változtatják a szent magyar földet, de melyeknek mégis az a sorsuk, hogy letapossák mindet.
Wass Albert írói nagysága nemcsak leírásainak poétikus fenségében rejlik, s még csak nem is szép ívű történetvezetésének izgalmai miatt. Leginkább jókaisan nemes ábrázolásától, túlzásoktól mentes lélekrajzaitól, melyek még néhány tollvonás mellett is súlyosak . A gonoszságot sohasem az emberben találja, hanem a szellem eltévelyedésében. Félállati románjainak is megbocsát, még menteni is igyekszik őket, s a bolsevizmusba rettent orosz parasztban és katonában is azt keresi, ami az emberből megmaradt.
A fák közt, a hegyek oldalában irgalmat és kegyelmet talál, hazája a legszentebb anyaméh, melyből  a békés és dolgos örök-magyar fajta sarjad.

Wass Albert regényét a Német Írószövetség Nobel-díjra javasolta, de a háborús bűnösség gyanúja, a kétesnek tartott származása a nemzetköziséget visszarettentette attól, hogy egy háborús nemzet fiának bármiféle kitüntetést adjon.
Hiába a Nobel-díjra jelölés, a két Baumgarten-díj, hiába a termékenységében is hatalmas életmű, az eladott példányok rekordszáma, Wass Albertért még ma is küzdenünk kell, s még inkább a Wass Albert-i örökségért, szavának vigaszos sokaságáért, fájdalmaiért az elrabolt hegyek miatt, boldogtalan-szép irodalmunkért és szent magyar igazságunkért.