Az álomgyári gépezet 1946-ben a zenitjére ért. Amerika, a világháború
egyértelmű győztese (gazdasági téren is), ellenállás nélkül hódította meg a
teljes nyugat-európai filmpiacot és árasztotta el termékeivel a mozikat. A „csodák
évében” az amerikai filmgyárak négyszáz filmet bocsátottak piacra, ezek közük
383 új produkció volt. Ez szám 1954-ben 294-re hanyatlik..

1946 világa már szinte ezoterikusnak tűnik, egyszerre volt ipar, üzlet és
az álmok forrása. F. Scott Fitzgerald így emlékszik meg erről a világról: „A keleti part lakói úgy tesznek, mintha
érdekelné őket, hogyan készül a film, de ha csakugyan megpróbálod beavatni
őket, tüstént kiderül, hogy másra sem kíváncsiak, csak Claudette Colbert
ruházatára és Clark Gable magánéletére.” Szinte mindent elhomályosított a
csillogás, a valóság erői háttérbe szorultak. A stúdiók még az olyan kaliberű
rendezőket is, mint John Ford vagy Howard Hawks kényük-kedvük szerint olyan
filmek készítésére szorították, amilyenre csak akarták.

Azonban a világháborút követő években Hollywood lassú, de folyamatos
hanyatlásba kezdett. A régi gárda még teremteni akart, de az idő és az elmúlás
végzett velük. Képtelenek voltak megérteni a második világháború után kialakult
társadalmi változások nagyságrendjét, képtelenek voltak felfogni, hogy a
társadalmi változás egyszersmind átalakította azt a szerepet is, amelyet a mozi
játszott az emberek életében. Voltaképpen a háború volt az utolsó korszak,
amikor Hollywood még tudta, hogy milyen filmeket kell gyártani.

A mozi elleni legerősebb ”támadást” a televízió elterjedése idézte elő,
mely összefüggésben volt a társadalmi és életmódbeli változásokkal. A New York
Times 1950-es cikke így írt a kialakult helyzetről: „Ez az egyetlen hírközlési eszköz (a televízió), mellyel nem hiszem,
hogy könnyen végezhetne Hollywood. Okosabb lenne tehát megfogni a
tévéproducerek kis, meleg kezét s együttműködni velük.” Hollywood uralkodói
kötelességszerűen megremegtek ettől a figyelmeztetéstől.

A hatvanas évek végén feleannyian látogatták a filmszínházakat, mint
1946-ban, mozik ezrei voltak kénytelenek bezárni a megcsappant nézőszám miatt.
Ennek legfőbb oka a világháború után lezajló kulturális és demográfiai változás
volt, mely a szórakozási szokásokat (így a mozit is) jelentősen átalakította. A
háború után felhalmozott megtakarításokból az emberek házakat vásároltak
maguknak a külvárosi övezetekben. A külvárosba költözés megdrágította a moziba
járást, az amerikai középosztály új szórakozási módokat keresett magának és „több időt töltött a családi tűzhely mellett.
A film az iskolázottabb, jobb módú emberek szórakozásává vált, míg a munkás-,
és a középosztálybeli családoknál jóval népszerűbb volt televízió. Hollywood
azonban ezekre a változásokra ügyet sem vetett. Az otthon és a tűzhely kapcsolata
nem tűnt számukra fontosnak.

A televízió nem a fogyasztási szokásokat alakította át. Jelentősen
átszabta a filmkészítést és gyártást, emellett esztétikai szempontból változást
hozott. A merev stúdiórendszert egy lazább szerkezetű és rugalmasabban működő
független filmgyártás váltotta fel. Mivel a televízióból jelentős felvevőpiac
vált, a képeket úgy kellett megkomponálni, hogy a cselekmény szempontjából
lényeges dolgok mind a képmező közepére kerüljenek. Vizuálisan egyszerűsödött a
mozi, mely sokat tanult az európai filmektől is. A televíziónak sikerült
megdönteni a film félévszázados monopóliumát.

Az álomgyár technikai újításokkal (Cinerama, sztereóhang, szélesvászon, a
színek tökéletesítése) és hatalmas költségvetésű filmlátványosságokkal próbálta
visszahódítani a mozikba a nézősereget. „A
legszörnyűbb dolog, ami ezzel az iparral valaha történt, a Zene hangja.” - ez a kissé epés
megjegyzés Alfred Hitchocktól származik, majd így folytatja: „Ez volt az a film, amelyik mindenkit
méregdrága filmek gyártására bíztatott. Hollywood megalomániájában nem volt
semmi új, csak éppen nem épült még ennyire ingatag anyagi alapra. Gyenge
stratégiának bizonyult a televízióval szemben, ugyanis túl sok tőkét
kockázattak egyetlen produkcióval, és ha a közönségnek nem kellett a film,
akkor a profit is elúszott, és a megaprodukciók felemészthették a stúdió más
filmekre szánt tartalékaikat is.

A mutatós, mégis korszerűtlen mozimesék - az ötvenes években még jelentős
-közönségvonzása hamarosan odalett. Az olyan sikerműfajok, mint a sword and
sandal-eposz, a musical vagy a háborús film hatvanas években született
utóddarabjai kósza kivételektől eltekintve csúfos bukások voltak, a
kardos-köpenyes ókori sagák (Kleopátra; A Római Birodalom bukása; A Biblia),
a zenés filmek (Dr. Doolittle; Modern Millie; Sztár!) vagy a háborús
mozik (Az angliai csata; Tora! Tora! Tora!) fiaskói alapjaiban rázták
meg a stúdiókat.  Az ötvenes években
egyes műfajok virágkoruk végére értek (western), jelentősen átalakultak
(musical) míg mások új erőre kaptak (sci-fi, horror). A felnövekvő új
generációk már idegennek érezték a klasszikus amerikai filmek miliőjét és
témáit. Újfajta impulzusokra, hősökre és történetekre vágytak. Igényüket
azonban a stúdiók és konzervatív producerek képtelenek voltak kielégíteni, a
televízió mellett az egyre népszerűbb autósmozik kínáltak számukra
alternatívát.

Ezek a változások új viszonyt teremtettek a rendezők és stúdiók között.
Néhány kivételes tehetségű szerző állt a rendelkezésére – az egyelőre igen szűk
- lehetőséggel. Új témák, technikák, nézőpontok jelentek meg az álomgyárban.
Ezért is nevezhetjük az ötvenes éveket a szerzők korszakának. A
legkiemelkedőbbek, mint Orson Welles, Otto Preminger, Nicholas Ray, Sam Fuller
és Douglas Sirk nem kísérletezhettek ugyan teljesen szabadon, és ha volt is
egy-egy merészebb húzásuk, rendszerint nem aratott osztatlan sikert, ám mindenképpen
egyéni színezetet hoztak az amerikai filmgyártásba. Azonban a tér-idő
kontinuitás megbontása továbbra is tabu maradt, és a műfajok korlátai is érintetlenek
maradtak.A hatvanas évek derekára Hollywood maradék életenergiáit is
elvesztette, így sürgős vérátömlesztésre szorult.

Hollywoodban a hatvanas évek elejére megállt az idő. Néhány fiatal
rendezőnek köszönhető, hogy nem örökre. Az évtized elején fellépő direktorok (Sam
Peckinpah, Arthur Penn, John Frankenheimer) formanyelvi, a néhány évvel
később jelentkező alkotók (Robert Altman, Paul Mazursky, Peter Bogdanovich,
Bob Rafelson) narratív szempontból próbálták megújítani a fősodor filmjeit.

A stúdiók azonban makacsul ellenálltak minden radikálisabb
változtatásnak, nem engedtek több évtizeden át jól kialakított és befuttatott
módszereikből. Idegenkedtek a klasszikus elbeszélés átalakításától,
elbizonytalanításától. Képtelenek voltak bekapcsolódni az Európa felől érkező
friss áramlatokba, nem alkalmazták az új filmezési technikákat. A vertikális
szerveződés és gyártás sokáig érintetlen maradt, csak a kormány trösztellenes
törvényei és a producerek új, fiatal generációjának feltűnése bomlasztott fel
az addigra elavulttá váló rendszert.

Rendhagyóbb eljárások amerikai honosítására inkább csak a peremen,
Hollywood-Alsón és a radikális függetlenek körében (Samuel Fullernél, John
Cassavetesnél, a Maysles fivéreknél) került sor, a sztárrendezők színes,
szélesvásznú színházban utaztak. Az évtized végére az amerikai film haladó
tendenciáiból kifogyott szusz – a noir-éra a végét járta, a mccarthyzmus szülte
társadalomkritikus-lendület elült –, Hollywood a retrográdba fordult.

A hatvanas évek elején debütáló rendezők a hollywoodi filmképet próbálták
újraértelmezni, az elbeszélő-szerkezetekhez csak ritkán nyúltak (Penn:
Mickey One; Frankenheimer: Másolatok). A csőd közeledtével azonban a
narratív struktúrák áthangolására is egyre nagyobb lehetőség nyílt. A hatvanas
évek végének zavaros időszakában a régi rend embereit felváltó stúdiófőnökök
tanácstalanságukban a korábbinál nagyobb érvényesülési lehetőséget
biztosítottak a direktoroknak. A válasz nem maradt el: a rangjuk-nőtt rendezők
a modern film megszületését segítő - és ekkoriban az Egyesült Államokban is
hódító szerzői elmélet nyomán -, öntudatukban ekképpen megacélosodva egyre rendhagyóbb
műveket készítettek.

Az újjászülető amerikai film szövetségesre talált az újhullámok
levonulása miatt épp ekkoriban kifulladó modernizmusban – paradox, de az amerikai
mozi reneszánsza nem kis részben a hollywoodi parancsolatokat módszeresen
megszegő modern filmnek köszönhető.

A haldokló
Ó-Hollywood romjaiból és néhány kiemelkedő mesterember (John Huston, John
Ford, Howard Hawks) hagyományaiból, az európai újhullámok frissességéből, a
new yorki csoportok ”ellenkultúrájából”, és a hatvanas évek végének
újszemléletű filmjeinek sikereiből erőt és ihletet merítő Új-Hollywood számára
szinte történelmien kedvező légkör alakult ki az álomgyár egykori sikerét
hirdető, azonban eddigre ütött-kopottá vált Hollywood felirat alatt.

Irodalom:

Geoffrey Newell- Smith: Oxford Filmenciklopédia

Michael Pye és Linda Myles: Mozi – fenegyerekek

Pápai Zsolt: Bolond Pierrot Hollywoodba megy,
Filmvilág 2005/05