I.
Mikor a hegy nagyot sóhajt, és átszűrődik a diófa kontyán az alkony terrakotta ujja -, tudom, már vége a napnak, de engedd, hogy még veled maradjak...
II.
Gondolataim ekkor hozzád, a határtalanba merülnek, kedvem gyöngyöt vet, akár a pezsgő, s átlépem érted az ország hosszát -, fény cikázik mélyen, legbelül: szeretlek véghetetlenül.
III.
Őszi tüzeket lobbantottál a margitszigeti fákon, ropogott a gyöngykavics lépteink alatt, fényes gesztenye gurult boldogan a kis utcákon -, egy pillanatra szavam is elakadt...
IV.
Az emlék dallammá nemesedett bennem, mikor okos, forró fejedet ölembe letetted, simogattam, becéztem a homlokod, a vállad, puha, apró csókot ültettem hűs tenyeredbe. Nevedet nem tudom elég szépen még ma sem kiejteni, szemedben úgy olvasok, mint imát zsolozsma-füzetben, suttogásunk beékelődött az éjszaka ércfalába, s minden szó rejtekén gyönyörnek fénye rebben. Nem gondolhattak még rád ennél soha szebben.
2004. szeptember 17. |