Nagyböjti gondolatok - A keresztre feszített Jézus
És tovább nézte a megfeszített Jézust.
Az igazi keresztény léleknek, legyen az középkori vagy napjainkban élő, egyetlen igaz igénye csak ez lehet és ez legyen:
Megfeszített Jézus, tégedet magadat akarlak!
Örvendezzünk a gyermek Jézusnak. Ujjongjunk a feltámadt Jézusnak. Ám amíg a földön járunk, a Megfeszített kell nekünk.
Él bennünk ez az igény, akár erősen, akár gyöngén, akár tudatosan, akár csupán sejtetten. Miért?
A szenvedő Jézus közel áll hozzánk. Az ember szenvedő ember. Kitől van csak egy napra is távol a fájdalom vagy a szomorúság? Az emberiség maga is, ha eltűnődünk a sorsa felett, megfeszített emberiség. Ha másképp nem: „tér és időre fezsített”. (Pilinszky) A félelem és a bizonytalanság, a tehetetlenség szögezik sorsához. Nem lehet ebben kételkedni, amikor több könnyet látunk, mint mosolyt; több jajt hallunk, mint tiszta kacagást; a rövid örömöket hosszú fájdalom váltja fel.
Az ember Istenhez hasonlít Az Isten emberré lett és Fiának Teste tele fájdalommal és sebbel.. Így nem idegen tőlünk, egy közülünk, egy, s a Legnagyobb! A Megfeszített! Feléje vágyik embervoltunk igénye, mert Benne oldódnak meg életünk legmélyebb kérdései, sebei által gyógyulnak sebeink.
Általa látunk, nyugszunk. TÉGED MAGADAT AKARLAK!
Nagyböjt. Pál apostol írta a korintusi egyházközségnek, ma pedig nekünk: „… nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről!” (Kor.2.3.)
Vajon mi miről akarunk tudni, kit akarjunk hinni és szeretni, mint a Megfeszítettet?!
A legművészibb képnek is keretet adnak. A keret nem felesleges. Mélységet ad a képnek, zárt egységbe foglalja, kiemeli a létező sokféleségből. A szenvedő Jézus köré a Gondviselés keretet adott. Embereket. A szenvedés tanúinak élő keretében szemléljük a fájdalmas Jézust.
