Az áprilisi verőfény ma ferdén
zuhog a Margitszigetre
(ha látnád, micsoda festmény!)
s amerre nézek, csak a bő Duna medre:
lassan utazik, kilép - amott a csalit,
a könnyű szél szemérmes szirmait
csókolja a hóvirágnak,
körülöleli lágyan a barkaágat,
de közülük is csak a legárvábbat,
s a legzsengébbnek bársonyába
- erőt adni - ered a nyomába.

Most a régi padon egyedül ülök
- nélküled olyan más itt minden -,
itt-ott már lilán lobban a bürök,
tavaszi hangok rejtőznek
a zsendülő fű között,
s új illata van az éledő erdőnek:
csupa zöld láng mindenütt…

Most egész valómban érzem:
kell a jótékony türelem,
ha szurokba ragadt a lélek,
s bárhogy szeretném, nem tehetem,
hogy erről nem beszélek…
Itt évezredek őserejét bízta a múlt
erre a darabka tájra,
(hol rólad mesél minden)
- a Sziget nekem kedves zugára -,
s az időnek merészség kell,
hogy viperafészkéből
a puha boldogságot nekem,
neked, magának,
és másnak is kivájja… 

                                                                 Április tíz:
ma minden neked szól: e sok tavaszi csipkedísz;
…és csakis feléd kanyarog a Szigeten a kövezet,
mely titkon s gondolatban engem hozzád elvezet.

Selyem a szél,
a port szemembe szitálja,
és az áprilisi koraeste - nézd:
szürkeséget lakatol már a világra.

Budapest, 2006. április 10.