Azúr mezőn jár, s csillagok szórták

Hold-fehér lába elé szirmaik,

Bolygó-dal, s csillagködök köszöntik

Őt, akár a nyíló tündérrózsák.

Nem rettenti sötét  Menny-hajnalát,

Fényes marad, ne lássa árnyait,

Míg vakmerő üstökösök tépik

Reszkető szablyákkal arany útját.

Vonul a Menny összes katonája,

Századra század, zászlóalj, ezred,

Lovon s gyalog, némán menetelnek,

S akkor megjön Ő, kezük felvonja

A Szűz zászlaját, s az ég megreszket:

Megszólal Gábriel harsonája.

J. M. Plunkett: La Pucelle

She walks the azure meadows where the stars

Shed glowing petals on her moon-white feet,

 The planets sing to see her, and to greet

Her, nebulae unfold like nenuphars.

No dread eclipse the morn of Heaven mars

But fades before her fearing, lest she meet

With darkness, while the reckless comets beat

A path of gold with flickering scimitars.

The battle-ranks of Heaven are marching past

Squadron by squadron, battalion, and brigade,

Both horse and foot—Soundless their swift parade,

Silent till she appears—then quick they cast

Upon the wind the banner of the Maid,

And Heaven rocks with Gabriel’s trumpet-blast.