Szerelmeslevél - 9. (Kossuth Lajos)


 


Kossuth Lajos és Zeyk Sarolta… Vajon minek nevezhetjük egy nyolcvankét éves férfi vonzalmát egy tizenhét éves lány iránt? Az agg Kossuth „tiszta atyai indulatú bő érzelmek”-ről, „atyaias szeretet”-ről beszél, kerülgeti a szót, s végül is nem meri leírni, hogy amit érez: szerelem.
A szép férfinak voltak ifjúkorában viszonyai, de aztán – harmincnyolcadik életévétől a hatvanharmadikig – Meszlényi Teréz házassági uralma következett, s ha egyhangúságát tarkította is olykor egy-egy hölgyrajongó vagy kalandor dáma társasága, az asszonyok lassanként elmaradoztak Kossuth mellől, sőt - ahogyan az emigránsélet mind kilátástalanabbá vált -, elmaradoztak a férfiak is, egykori harcostársai, s a turini remetére sorvasztó magány borult. Ekkor - a kietlen évek lassú árjától sodortatva a halál felé - ismerkedett meg Zeyk Saroltával.
…friss magyar szó Turinban, édes erdélyi kiejtés, a réges-rég elhagyott haza üzenete, - csoda-e, hogy Kossuth beleszeretett a napsugaras, vidám teremtésbe? A leányka a nagybátyja – az amerikai konzul – látogatására érkezett az olasz városba. A látogatás nem tartott sokáig, de ahhoz éppen elég ideig, hogy az idős ember szerelme fellobogjon… De Sarolta hamarosan elutazott, s a sötétségben maradt férfi már csak leveleiben mondhatta el neki különös gyengédsége szavait.


Megrázó levelezés, ritka emberi dokumentum. Kossuth tudatában volt helyzete fonákságával, takargatta érzelme valóságos mivoltát, öniróniát váltogat esengéssel, enyelgést kétségbeesett panasszal. A lány - természetesen – hamarosan felesége lesz egy fiatalembernek, és a turini agg megpróbál alkalmazkodni az új körülményekhez.
A levelezés utolsó akkordjai egy megtört és beteg idős ember illúzióvesztett lelkéből szakadnak fel.
Egy viszonylag korai szerelmeslevél álljon itt kor-dokumentumként – e levél írásakor még Sarolta nem ment férjhez.


 


**


 Kedves Angyalom, leányom!


 


Leveledet olvasva újra elgondolkoztam – mint már sokszor tevém, - afelett, hogy tulajdonképpen minek is nevezhetném azt a vonzalmat, mellyel irántad viseltetem. És eszembe jutott, hogy Te amott a hegyek közt egykoron szép gyöngéd módon leckét akartál nekem adni a köztünk ott, családias együttlétünk alatt fejlődésnek indult viszony természete felől. Akkor még nem ismerve engem annyira, mint már most ismersz, jónak láttad egyrészt engem emlékeztetni arra, hogy én a nagyatyád lehetnék, - nehogy esetleg elfelejtkezzem a határról, mely engem, a roskatag vénembert Tőled, a serdülő leánytól elválaszt. (Mosolyogtam e lecke felett, mert – fájdalom – sokkal keservesebben nyomja vállaimat az évek súlya, mint hogy emlékeztetésedre szükségem lett volna.) Másrészt meg biztosítani akarván magadat az ellen, nehogy valamiképp félreértsem irántam tanúsított jóindulatodat, a geometriához folyamodtál, s kivonalaztad papíron a szeretet különböző nemeit, melyek mind egy pontból erednek. De jobbra-balra szétágaznak úgy, hogy minden vonal a szeretet egy-egy nemének jelképe, de mindenik más és másféle, mindenik más és más természetű.


Emlékszesz az ábrázoló geometria ez érdekes gyakorlatára, mely oly komolyan eszes volt, hogy mindig eszembe jut?


Ha emlékszesz, hát tán arra is emlékezni fogsz, miként én egykor, későbben azt mondtam neked, hogy igaz, hogy azok az elágazó vonalak eltérnek egymástól, de mind egy pontból ered. Hát nekem valóban úgy tetszik, hogy én nem csak egy vonallal vagyok hozzád csatolva… Abban, amit irántad érzek, mindenik vonalból van valami: van atyai, van testvéri, van baráti, van mindenféle… - de mind épp oly tiszta, mint aminő hő.


Köszönöm a megnyugtatást, hogy leveleimet senkivel nem közlöd, s elégeted. Szükségem volt e biztosításra, miszerint oly tartózkodás nélkül írjak, mint ahogy írok. Hogy én a tieiddel hasonlóan bánok, arról már utóbbi levelemben biztosítottalak. Számíthatsz reá: én is számítok adott szavadra. Különösen kérlek, ezen levelemet mindjárt add át a lángoknak, amint elolvastad, nehogy valami véletlen által kívüled még másnak is szeme elé kerülhessen. Neked, tudom, nem látszand nevetségesnek, amit érzelmeim felől írtam, de más annak vehetné, - engem kevés ember tud megérteni.


 


1885.május 2.


 


**


 …aláírás nincs egyetlen levélen sem.