Egy nő siet el előttem, majd felszalad a kórházi lépcsőn. Csak a haját látom először, majd, elsuhanó ruhájának színeit. Tavasz van, s a nő kórházba jött. Az jut az eszembe, hogy a fehér falak közé akarja hozni a kinti világ izgató és érzéki színeit. Mozdulatai édes illatot hagynak maguk után. Hosszan nézem, majd elveszítem kecses és könnyed alakját. - Uram, most már felmehet! – mondja egy kórházi asszisztens. Riadtan állok fel, de a férfi arcában semmi tragikus együttérzés nincs. Talán még ő is diszkréten beleszagol a levegőbe, egy pillanatra megborzongatja a könnyed női illat. Aztán sarkon fordul, s visszaindul a magas épületbe. Elindulok. Hosszú folyosók lebegnek elő a folyosóvégi ablakok fényében. „Tűnő otthoni táj… - jut eszembe a régi verssor. Messze, az ablakon túl aranyvilág nyílik, az utcánk a sűrű lombú fákkal, vörös háztetős házakkal. Fertőtlenítő szaga szorongatja az orrom, a falak ridegen támaszkodnak a zuhogó fények rideg impressziójában. - Arra tessék! – mondja nekem a nővér. Az anyám már ott ül az ágy szélén. Mellette széles, fekete táska. Csak a kontyát látom és keskeny vállát. Megérzi, hogy nézem. Megfordul. Mosolya remegő nyugtalanság. Felsegítem. Együtt indulunk. A folyosók most merev dísztelenséggé feszülnek a tekintetemben. Az autóban olvasom a zárójelentést. - Ne olvasd! Rossz… - mondja az anyám. - Nem az – felelem. De inkább magamat nyugtatom. - Nincs semmi baj, anyám. A körmenetben már ott lehet húsvétkor. Az autó motorja felbúg, ahogy elfordítom a kulcsot. Oldalra fordulok, kint újra a nő ruháját látom. Színek, reszketőn kavargó tavaszi színek. Mellette gyermek, arca csupa fehérség. Leállítom az autót. - Valami baj van? - Látja anyám az a nőt meg a gyermeket? - Hol? - Ott, a mentő kijárat mellett. - Látom – feleli. – Szegény gyermek. - Várjon! Kiszállok az autóból, átsietek a túloldalra. - Segíthetek? – szólítom meg az asszonyt. Zavartan a szemembe néz. - Nem, uram. Nincs semmi baj. - Láttam, ahogy a kórházba jött. - Igen? Én nem láttam magát. - Én is bent voltam. Az anyámért jöttem. - Ja, úgy – felelte, s izgatottan nézett körül. - Jól van? - Jól, természetesen – mondja, s a gyermekét magához öleli. - Kiadták? A fák színeit egybe sodorja a szél, majd a nap átragyog a levelek között. Ezernyi apró fényszilánk repül szét. Az árnyékok felegyenesednek, majd elindulnak az ablakok felett. - Igen – mondja a nő kisvártatva. Az ujjai reszketnek, a haját a szél rángatja. - Elvihetem? – kérdezem. - Köszönöm, majd fogok egy taxit. - Most jöttek a kórházból, jól esnék a pihenés. Az én anyámat is most viszem haza. - Rendben – feleli a nő, majd lehajol a gyermekéhez. Most van időm megnézni a kisfiút. Nézem a nyakát, a gégemetszés kötése elüt a bőr sápadtságától. Aszkétikus arc, mélyen ülő szempár, kifakult ajak. A nő mégis úgy öleli magához, ahogy a hívő az Istenébe kapaszkodik. Az autó megrándul, a gyermek már az anyja ölébe fekszik. Az anyám is őket nézi óvatos együttérzéssel. Aztán megállunk egy ház előtt. Szegényes, de tiszta. A nő még mindig zavartan hálálkodik. Majd ölébe veszi a gyermekét, úgy viszi be a házba. Hosszan nézem őket. Aztán elnyeli alakjukat a lépcsőház rideg szürkesége. Elindulunk hazafelé. - Állj meg itt fiam! – mondja anyám szelíd paranccsal. A belvárosi templom magasodik előttünk. Az ég tiszta, csak néhány felhő dacol a napfénnyel. A templom barna csendességgel párolog fölénk. Ministráns gyújtja meg a gyertyát, a sekrestyés pedig ügyetlen mozdulatokkal sepreget. Anyám megáll a Szűzanya-festmény előtt. Együtt nézünk a kopár színek közül is felmagasztosuló isteni alakot. Nincs ebben a képben semmi misztikus. Kopott és töredezett. Aztán újra látom anyámat, ahogy maga elé tekint. Olvasni akarok a szájáról, kutatom a puhán lecsöppenő szavait. Eszembe jut a nő, aki a fiát ölelte. Ő is így nézett a haldokló gyermekére. Ahogy a szelíd Istent szülő a fiára, ahogyan anyám néz rám... Nem hallom a hangját, de megértem, hogy még most sem magáért imádkozott, hanem értem. Az ostoba nagy gyerekért... |