1784. szeptember 5-én végleg lehunyja szemét a még a huszonnyolcadik életévét sem betöltő Ányos Pál, akinek életműve egy vékonyka kötet és egy ködszerűn halvány élet.
Arisztokrata származása és racionalista szelleme különös elegy volt saját korában, melyet ez a kor robbanó eleggyé hevített.
Nacionalista volt abban az értelemben, ahogy egy arisztokrata fel tud emelkedni az osztályfegyelem gőgjéből, ahogyan a racionalitás és a lelki megadást parancsoló hit nyaktörő gimnasztikája feloldhatta a szellemét. Tőle származik a „kalapos király” fogalma, az a mély ellenérzés, mely akaratos elutasítással szemléli e Habsburg-ivadék magyarfaló ámokfutását.
De még sincs szebb alakja ennek a kornak Ányos megtört és fakó ragyogásánál. Egész létezése csupa finomság, mélység, spirituális tisztaság.
Pannontájakról jön, s végül Veszprémben talál nyughelyet. A Pálosokhoz kerül, pappá szentelik, itt veszi fel a Pál nevet. Ugyanakkor bölcsészdoktori értekezést ír, szelleme az egész irodalmi ókort megába issza, ahogy a modern francia és még inkább a német irodalmat is.
Az irodalomtudomány elbizonytalanodik értékelésekor, mert túl rövid ez az élet, túl kevés a hátra maradt mű, s túl sok az a szellemi irányzat, mely ezt a törékeny férfiút körbevette.
Pedig szelleme szintézis volt a kuruc kori líra, a francia szentimentalizmus, a német preromantika sóvárgó hangja közt, melybe belevegyült magyaros népdalhagyomány, s ha kellő idő adatik neki, talán előbb mondja ki a kor nagy igéit, mint Csokonai, s talán a nagy debreceni álmodozó mellé nőhetett volna minőségben és mélységben.
A legnagyobbak veszik körül Bessenyeitől Virág Benedekig, nagy terveket szövögetnek vele kapcsolatban, miközben a halál beszövi gyenge testét. Vannak, akik lelki elsorvadását a kolostori magány szikár életcsendjével magyarázzák, mások egy elfojtott szerelem halálos igézetével. De az ilyesféle Isten szegénykéi, amilyen Ányos is volt, nem sokáig maradhatott itt e földön. Keats-et, Shelley-t vagy Novalis-t is később elragadó életidegensége kísértette, s még inkább a végzetes látásainak horizontján el-eltünedező Magyarország.
Megveti a habsburgi lélekrombolást, de hitéből is kételyek szállnak fel, ő a nyirői kételkedés nagy megelőlegezője, mely rajta halálos végzettel teljesedik be.
Papságra születik és tanárként hal meg mindkét hivatás szentséges emelkedettségében.
Súlyos betegségében Veszprémbe menekítik. Ekkor már az életszenvedély is ellobbanhatott benne, nemhiába, írja egyik utolsó versében:

„Érkezik már éltem vég szempillantása,
Kitelt lelkem agyag s romlandó szállása;
Megunta zsellérjét! kifogy erejéből,
Ezer kinnyainak kegyetlenségéből;
E nagy játékhelynek vétkes piacáról,
Szines örömöknek csak fövény halmáról!”

A halandóság karjain enyészett, ahogy utolsó versében írta, s valóban a rendi méltóság, a lelki szegénység és a szellemi emelkedettség világidegenné tették. És az ilyeneknek nincs keresnivalójuk ebben a sárszagú és mocskú világban.
Veszprémbe hal meg, kit önző módon nem azért siratunk, mert elveszett, hanem amiatt, hogy mivé nőhetett volna.