Szeretem a színház izgatott és zsongó varázslatát, az ódon lámpák
fényét, a vörös függönyöket, tapétákat és szőnyegeket, az aranyfüsttől csillogó
mennyezetet, korlátokat, stukkókat. És leginkább a színpadi színészeket is
megszégyenítő módon játszó nézőket. Talán a ma színházának az egyik nagy
varázsa, hogy nem tudni, hol kezdődik a nézőtér, s hol ér véget a színpad.
Talán minden kor ilyen volt, elég, ha Taine híres angol irodalomtörténetét
elolvassuk.

Ma
este azonban megtört a varázslat…

Ahogy
felfelé siettem a lépcsőn, megláttam egy széket, melyen egy magára hagyott
tábla feküdt névvel fölfelé, a név alatt két évszám: 1910-2002. 

Egy
élet feküdt ott két szám közé szorítva és eldobva, mintha valaki félbehagyott
volna egy munkát. 

A
tábla tehát szemérmetlenül hirdetve ott hevert, hogy valaki kilencvenkét
esztendő múltán itt hagyta a világot, miközben ezt a tragikus hirdetményt is
itt hagyta valaki. Talán azért, mert letelt a munkaideje, talán csak az emberi
hanyagság ennyire könyörtelen.

Ahogy
ott hevert, eszembe jutott, hogy egykor én is egy név leszek két évszám
szorításában, s ez is csak addig tart, míg a név és számok le nem kopnak a
fáról vagy a kőről.

Így
éltek és haltak már százmilliók, és így múlik el a világ dicsősége. 

A
költő és a tudós, a király és a hős tankönyvekben és lexikonok sűrűn teleírt
oldalain dacol a feledéssel, de egyszer úgy is vesztessé lesz az ember a
nemtörődömség elleni tehetetlen küzdelmében.

Ma
láttam diákokat, akiket a tanáruk arról faggatott, hogy kit tudnak megnevezni a
magyar költészet panteonjában.

Petőfit
legtöbbje felismerte, egyszerre hadarták a nevét a könnyű győzelem izgatott
mámorában. Néhányan még Aranyt, Adyt, József Attilát… Valaki meg tudta mondani,
hogy melyik Juhász Gyula, de már a fiatal Jókai, Madách, Katona, Tóth Árpád
vagy Vörösmarty arca végletesen kikerült az ifjúi nemzedék tudatából.

Fellapozom
a régi, vaskos irodalomtörténeteket. Száznyi arc néz vissza rám, egyetemek
tudós professzorai, nyelvészek és irodalomtörténészek: Négyesy, Pintér,
Alszeghy, Várkonyi, Féja, Beöthy, Gyulai, Brisits, Horváth János, Ferenczi,
Vértesy, Haraszty, Bodnár, Váczy János, hogy csak a legismertebbeket lássam
magam előtt. De őket már kidobta a modern idők centripetális gyorsulása abba az
ismeretlen tartományba, ahonnan már nincs visszatérés.

És
ott vannak a magyar irodalom híres nőalakjai és feleségei. Csajághy Laura sírja
legalább annyira elhanyagolt, mint Mauks Ilona síremlékműve.

Mégis
felébredt bennem a hanyagság és az otrombaság elleni dac. Elsősorban önzőnek
éreztem magam, hiszen tudom, hogy én még inkább kicsúszom az idő vaskos ujjai
közül, mint azok, akiket oly nemes önzetlenséggel tartott becsben a közös
emberi emlékezet.

De
a gyarlóság örök még akkor is, ha a régiekben több volt a kegyelet, mint a ma
emberében. Kézírásunk is szemétté lehet, melyről a modern tudomány sokkal
többet tud, mint a távoli múlt.

Bach
utolérhetetlen Brandenburgi versenyeit csomagolópapírként használták, mígnem
egy zeneértő megtalálta. Stendhal Vörös és fehér című regényének kéziratára egy
lengyel talált rá egy ócska és dohos bőrönd mélyén.

Arany
kéziratainak nagy részét az orosz és amerikai bombák tüze égette el…,

Nézem
a félredobott táblát. Mozdulatlanul hever a tárgyak öntudatlan lustaságával,
hogy hirdesse a vörös kárpit és az arany díszítés büszke pompájában, hogy íme,
te is így végzed majdan egyszer. Félredobva és elfeledve.