Utazom
a vonaton, s kihallgatom az ócska sínek és a rozoga kerekek kattogó
feleselését.

Egy vasúti kocsi a
társadalom keresztmetszete, ahogy a magyar vasúti közlekedés annak kritikája.

Legfeltűnőbb utasok
azok, akik sohasem utaznak vonattal. Mégis látjuk őket a képzeletünk kanyargós
indulatában, ahogy a sofőrjük mögött ülnek méregdrága autójukban a
nemtörődömség büszke kényszerével. Ezek az emberszabású lények a magamfajtával
ellentétben sohasem látnak meg engem, a könyvvel a kezében rázkódó embert, de
nem látják meg a temető felé utazó véneket, akik naftalinszagú öltönyben vagy
piacszagú ruhában utaznak ódivatú táskával, fonott kosárral az ölükben, lompos
indulattal a szemükben, nagy és elhasznált kézzel a térdükön. Részvétet érzek
irántuk még akkor is, ha ők ellenszenvvel figyelnek, mert én megbámulom őket,
vagy belesüppedek a könyveim követelőző magányába.

Ezek Móricz vagy
Nyirő emberei, s még inkább a földeké, az örök győztes por és sár emberei, akik
öntudatlanul is helyettem és miattam harcolnak éggel, földel, viharral és
forrósággal.

A vonat, amelyre
felszálltam koszos, rendetlen és elhasznált. Valakik elhasználták, s mivel
nekik már nem kellett, ideadták nekünk, a vonaton olvasóknak, a munkából néhány
órára kimenekülteknek, akik a rég elhaltak sírjához zarándokolnak. Nekünk még
jó ez az elhasználtság, hiszen a mi életünk legalább ennyire elhasznált. Így
lesznek ők stílusosak, mi pedig, akik utazunk rajta, stílustalanok a
stílustalanság összes stigmájával.

Eszembe jutnak száz
évvel ezelőttről Bartha Miklós szavai a magyar vasúti közállapotokról:

„A külföldi utazó
erről ismer hazánkra. Átlépve a Lajtát, Keleten érzi magát. Bűz, rondaság,
szemét. Narancshéj, almatorzsa, hagymaszár, szalonna-bőr. (…) Füstös
petróleumlámpák, izzóvá fűtött vaskályhák, rozsdás ajtókilincsek, bedagadt
ablakok. Légykultúra az étkező helyiségekben. Évek óta száradó és naponként
felújuló sörlocsadék a padozaton.”

Ahol
ülők, mocskos, rozsdás, bűzös. Ha néhány erőművész segítségével kinyitom az
ablakot, örvényszerű huzat, ha bezárom, elviselhetetlen hőség tör rám. Látni
alig lehet, az ég mintha lángolna, de a függönyöket letépték. Télen
szaunaforróság a fülkében, szibériai hóvúvás a folyosón. Udvariatlan kalauzok,
durva és közönséges emberek mindenhol. Az illemhelytől húsz méterre átható
csatornaszag, a WC az összes fertőzőbetegség telephelye.

A rovartan kiváló
tudósának nem kell messzi tájakra utaznia egy-egy különleges rovarért, itt
mindent megtalál.

Az egész szerelvény
olyan, mint a kanális, s talán az egész vasúti közlekedésünk is az. És benne mi
vagyunk a konokul sodródó ürülék, mely a szétszaggatott üléseken nyomorog, s
aki csak sötét ruhában mer vonatra szállni, mert ellenkező esetben, mint egy
vizsgálati minta, ruházatán vinné magával a vasút teljes mocskát és bűzét,
elhanyagoltságát és hanyagságát.

Nézem az embereket, a
lázadásra képtelen, tunya és mindenbe beletörődő fajtám néhány képviselőjét, és
egyre inkább érzem közép-európai mivoltom összes tragikumát. Nem kell
megvilágosodnom, hogy felismerjem, a Nyugat megvet, mert eladja nekünk azt,
amit ő már szemétbe dobna, Kelet pedig azért, mert megveszi. És belecsomagol
tanárt, parasztot, munkást, potyázót, prolit, diákot, hogy eggyé rázza mindet
ebben az ócska és bűzös fémdobozban.

De a magamfajta újra
és újra felül ezekre a Nyugaton már szemétnek sem jó kocsikra, mert a világ nem
ennyire szűkkeblű; megmutatja ölét és keblét, titkos és izgató mélyeit,
fenséges és aranyosan ragyogó homlokát, hajamra rázza csapzott üstökének őszies
esőit, s ébren tart vad rázkódásával. És én a vonaton ülve elolvasom a messzi
tájak vad hívásait, ahogy Mallarmét Illyés fordította fájón magyaros
vágyakozással és olyan kíméletlenül áthangszerelve:

                      „…szállj szűzi, messze partra!
                          konok, kemény
remény keserve s búja rág,
                         vágyom a
keszkenők utolsó búcsúját”