A trianoni országrablás történelmi kataklizmája
még mindig nem nyerte el a magyarságon belül a teljes elutasítást. Még mindig
nem tudatosult e prolivá zsugorított nemzedékben, hogy Magyarország emiatt
nagyhatalmi státuszát elvesztve Közép-Európa bohóca lett. 

Pedig azok, akik ráerőszakolták a magyarságra ezt a példátlan
rablótörvényt, azok maguk is évszázados rablásokból és népirtásokból híztak és
gőgösödtek az erkölcstelenség hétfejű sárkányává.

A kisantant diplomáciai érvelései pedig semmi másból nem
állottak, csak aljas nagyotmondásokból és beteges képzetek közt gyártott
mitológiákból, melyek ezeréves csehszlovák államról és nagyromán birodalomról
hazudoztak. Másrészt a határozathozókat könnyű volt a kisantantnak néhány tucat
prostituálttal megvennie, és ez az érv sikeresebb diplomáciai fegyvernek
bizonyult, mint az európai hírű tudományos munkákkal, példátlan retorikai
érveléssel és sok ezeréves igazsággal magyarázkodni újra és újra, de örökké
megkésetten.

A trianoni döntéshozók közül volt, aki lopás, csalás és
sikkasztás miatt került börtönbe, mások csak a nemzetközi irányításban szokásos
erkölcsi züllöttségben henteregtek. Igaz, ezeket a hentergéseket az akkori
román és a cseh kormány finanszírozta.

De a legfájóbb még a magyarság öléből erőszakosan kivajúdó nemzetközi
liberalizmus volt, melyet a szabadkőműves páholyokban főztek pusztító méreggé,
s a cionista és bolsevista sajtóban pároltak bódító itallá. Legvégül
puskatussal verték bele a parasztba és a munkásba, keresztény és keresztyén
papba, a magyar lelkiségét féltőn viselő arisztokratába.

De nem szabad elfeledkezni a magyar tunyaságról sem, mely
évszázadokon keresztül eltűrte, hogy a mócföldi félállat oláh, a török elől a
magyarság oltalmába menekülő kultúranélküli szerb és a keletről és északról
kibotozott tót úgy szállja meg a természetes határok ölelte szent magyar
földet, ahogy a kosz és a bűz belerágja magát a legkényesebb és legdrágább
szövetbe.

Ez a tunyaság lelkesen tapsolt a magyarfaló Mária Teréziának,
a lelkileg megsavanyodott és álnok II. Józsefnek, az ügyefogyott és
infantilizmusban megromlott Ferenc Józsefnek, az egész Habsburg pereputtynak,
mely a vérfertőzésben és szellemi tunyaságban még az amúgy romlott euró-atlanti
dinasztiák közt is a söpredéknek számított. De a félkegyelmű és az érzelmi
retardációkból a bolsevizmus felé vergődő Károlyinak is, és Ady Endre által is
ostobának és gonosznak tartott Kun-Kohn Bélának, a magyar forradalmat
embersárba tapsoló Kádár-Csermanek Jánosnak, és a mai politikai
futóbolondoknak, akik azon versengenek, hogy ki előtt tudnak mélyebbre hajolni.

És azt is fájdalmas látnunk, hogy a legelemibb iskolás
műveltségünk kétszáz éve a fülünkbe ordítja a sorsunkat, miközben mi az
esztétikai csillogást keressük a szívünk felé imádkozott panaszokban. És talán
a végzetünk utolsó stációját irodalmi siketségünk fogja beteljesíteni.

Mert Arany malomkődobáló Toldija már megmutatta, hogy mi
vagyunk az elárult kisebbik fiú, Európa parasztja, akit saját testvére is bitóra
juttat, ha a mihaszna belső ellenséget a földbe tapossa.

Molnár ifjúsági regénye pedig már a közeljövőnk felé
lökdösött minket, s mi akkor sem láttuk be, hogy nekünk Európa Nemecsek Ernője
szerepet, az egyetlen közlegény kulisszahasogató játékát, a kisbetűvel írt nevű
mamlasz, a magát mindenkiért feláldozó és megvetett idealista szerepét szánták.

Ezért verik minden évvel mélyebbre szívünkbe a trianoni
cölöpöket, egészen le az ősök sírjáig, a balladásan szép és igaz magyar
mélységekbe, a mi berzsenyisen fájó és döbrenteisen stigmákat elvakaró
életküzdelmünkbe. 

Nekünk Mohács kell… sírta egykor a költő, s helyette Trianont
kaptuk. Pedig egy újabb Moháccsal csak az akkori jelenünk vérzett volna ki.
Trianonnal a jövőnk is elveszett…