A racionalitás népe a francia – tartja az irodalomtörténet, s meggyőző példák sokaságával bizonyítja ezt a valójában képtelen állítást. Még akkor sem érezzük igaznak, ha Voltaire vagy Montesquieu lapos racionalitását megleljük minden lapjukon, hiszen ott van Rousseau, aki a Felvilágosodásnak nevezett, valójában szellemi tévút korszakában a legirracionálisabb író volt. S akkor még nem beszéltünk a legszebb spiritualitásba menekülő Blaise Pascal csodálatos Gondolatairól, Lamartine spirituális természetimádatáról, Chénier vagy Chateaubriand misztikus megrázkódtatásairól Már Montesquieu is azt mondta: „Ha valami használna a nemzetemnek s ártana egy másiknak, nem javasolnám uralkodómnak, mert elsősorban ember vagyok s azután francia; szükségszerűen vagyok ember s véletlenül francia.”
De van a franciáknak két olyan költői írójuk, akik a romantika után születtek, de egyikük sem érhette meg a modernnek nevezett kort. Talán ez az átmenetiségük adja kívülállóságuk nagyszerűségét és mélységét, s leginkább azt a világképet, amely a legszebb cáfolata a franciákról kialakult képnek.
Albert Samain és Henri Alain-Fournier dacolnak az idővel, újra és újra felfedezi őket az olvasók azon része, amelyik számára idegen maradt az az otromba álművészet, mely az utóbbi félszáz esztendőben pusztít.
Mert létezik egy embertípus, mely képes megőrizni azokból az irracionális sejtelmekből valamit, melyet a legtöbb ember, mint valamiféle gyermek- vagy kamaszkori betegséget, kinő.
Albert Samain és Alain-Fournier még vonásaikban is hasonlítanak egymásra, s ha Alain-Fournier nem hal meg olyan fiatalon, akkor ugyanolyan szikár és száraz tisztviselő lesz, amilyen az egykor álmodozó tekintetű Samain lett. Mert Samain túlélte azt a kort, mely a költészetének végzetesen nem kedvezett, s ezért lett ez a finom és elegáns erkélylíra olyan unalmas negyven felett.
Albert Samain volt az idősebb, ő akkor született, mikor a romantika ellen már a realizmus irtóhadjáratot folytatott, s akkor vetette papírra olvatag és áttetsző líráját, amikor a realizmus ellen is irtóhadjáratot kezdtek, s mikor Samain a századfordulón meghalt, akkor az izmusok közt tört ki vérbő és mulatságos háború.
Samain költészete elsősorban hangulatlíra, Szerb Antal szerint a szimbolizmus katalógusa, bár az olvasó minden ellentétes vélekedés dacára jobban szeretheti, mint a komoly Baudelaire-t, a sokarcú Verlaine-t és a szenvedélyes vízionárius Rimbaud-t. Sőt jobban szereti, mint a titokzatos Mallarmét, mert ugyan Mallarmé is a hangulatok mestere, de eme nagy francia egy egész szellemi labirintust írt bele nem túl vaskos költészetébe.
Samain pedig csupa sejtelem, messziből idetévedt hang és szín, fájó tűnődés. És minden életkornak vannak olyan pillanatai, mikor elmenekülne a valóságtól azokba az elfojtott és félig kész világokba, melyről Samain festői-szép versei szólnak.

Alain-Fournier-nak huszonnyolc év adatott meg, de ennek a rövid életnek mégis oly gazdag hagyatéka az a vékony könyvecske, melyet Ismeretlen vagy Titokzatos birtokként fordítottak magyarra.
A Le Grand Meaulnes az elvágyódás vagy még inkább a visszavágyódás regénye abba a születéselőtti állapotba, melyet a modern pszichológia előtt az irodalom sok évszázaddal annakelőtt felfedezett.
Szerb Antal írja, hogy Novalis Ofterdingenjének életképes ikertestvére. A történet egy Augustin nevű ifjú odüsszeiáját meséli el a képzelet furcsán játékos birodalmában. Augustin eltéved, majd egy különös kastélyba jut el, ahol álomszerű események történnek, beleszeret egy gyönyörű lányba, de másnapra egy szekéren hazaviszik. Augustin nem tud szabadulni az élménytől, s innentől kezdve az élete visszavágyódás ebbe a misztikusan szép látomásba.
A fiú férfivé lesz, s visszatalál a birtokra, de ekkorra már rideg akarnoksággá alakul át benne az ifjúi vágyódás.
Sokan félreértik a történetet, és a végét érdektelennek látják, Pedig ezen van a hangsúly, talán ezért is hal meg olyan értelmetlenül könnyedén Alain-Fournier, aki idegen volt e világban.
A regény nagy sikert arat, s ráirányítja a szerzőjére a figyelmet, aki után még egy regénytöredék, valamint néhány vers, vázlatok és feljegyzések maradnak néhány szerelmes levél társaságában.
Az írót sokáig eltűntnek nyilvánítják, míg 1991-ben megtalálják holttestét.

Különös egybeesés, hogy Az ismeretlen birtok című regény szelleméhez nagyon hasonlít Herbert George Wells A kőfal ajtaja című novellája, mely egy férfi történetét meséli el, aki gyermekként sok évvel ezelőtt betéved egy ajtón egy olyan világba, ahol párducok és gyermekek játszanak vele. Évek telnek el a kereséssel, de a férfi mindig életének egy válságos vagy kíméletlenül fontos pillanatában jelenik meg az ajtó.
A történet vége legalább annyira meglepő, amennyire Alain-Fournier regénye kiábrándító. S bár mindkét történet az „élet – álom” tétel ellen írt vaskos bizonyítékok gyűjteménye, a korszak talán legnagyobb tette a gyermekkor felfedezése volt. Nem a gyermekkornak önmagában, hanem a bennünk élő gyermekkor, mely olyan, mint a régi templomok, melyek falára újabb képeket festenek, de az idő múlásával a festés lekopik, hogy felfedje a fal ősi titkát.
És bárhol ütjük fel ezeket a nagyszerű műveket, mind ékes bizonyítéka annak az emberi egyetemességnek, hogy hiába áll felettünk a múlás, a férfi egész életében emlékezik a születése előtti mennyországra.