Megint utazom

Ha valaki egyszer szeretné a magyar társadalom látleletét megrajzolni, az feltétlenül szálljon vonatra, szelje keresztül-kasul az országot.
Én csak déli és keleti irányban utazom, így az én diagnózisom feltétlenül hibás és torz, ahogyan a történelemtudomány következtetései is azok, ha tudományos vizsgálódás alá veszik az emberi históriát.
Tehát magam csak impressziókról tudok beszélni, melynek első következtetése az, hogyha az ember elindul keleti irányban, azt tapasztalja, hogy előbb vagy utóbb mindennek nyoma vész, ami civilizáció vagy kultúra, etikett vagy igényesség. Az utazó közönség keletre haladván fokozatosan elveszti mindazt, mely utazóvá vagy közönséggé teszi, helyette valami henye közönségesség és aggasztó lomposság marad. És ezzel arányban az utazókocsik állapota is a lassú züllés felé indul olyannyira, hogy az ember az országhatárra érve egy szeméthegy közepén találja magát félember bennszülöttek közt, ahol az elegancia vagy a tisztaság fogalmát nemcsak hogy nem értik, hanem mint egy fonákjaként alkalmazott kategorikus imperatívusz, tagadják.
Mikor a Tiszát átléptük, feltartóztathatatlan erodálási folyamat indult meg körülöttem. Már Budapesttől távolodva a könyvet olvasókat felváltotta az újságot olvasók hada, majd onnan egy látványos – egy mutációs ugrásra emlékeztetőn, melyről ma azt gondolja a tudomány, hogy a rossz genetikai másolás eredménye – dogmává szilárdult a szemetelés, morzsázás és a padlóra köpés szokása.
Újabb kilométerek megtétele után az eddigiek közé keleties lárma, szitkozódás, ajtócsapkodás, artikulátlan hangok fortissimója vegyült. Megjegyzem, ekkor a kocsim inkább emlékeztetett valamelyik állatkert hangulatkulisszájára, mint bármire, amit emberinek lehet nevezni.
Körülöttem emberszabásúak ülnek. Velem szemben megtermett férfi olyan kövérre hízva, hogy ha halála után kitömnék, tökéletesen formázná egy vallástörténeti múzeumban Buddhát. Vagy elrettentő példa lehetne az eltúlzott táplálkozás embert elpusztító tendenciáira.
Egyébként keletiesen kellemes arcú, nyugodt tekintetű, mely inkább az előző lehetőséghez igazítja lényét.
Mellette szikár férfi vörös ábrázattal. Ilyen lehetett Poe vörös álarcos réme, de ez inkább ijedten pislog, majd amikor ránézek, zavartan elfordítja a fejét, később remegő kézzel nyúl az ajtó felé, hogy távozzon. Megjegyzem, még most sem áll fel, hanem ülő helyzetét gondosan megőrizve lépked ki az ajtón.
Mellettem piszkos kezű gyerek eszik valami kenyérfélét, s az evés folyamatához az is hozzátartozik, hogy a kenyér belseje szép lassan ugyanolyan szürke lesz, mint a gyerek keze.
A nemét most sem tudom megállapítani, mert a szerencsétlen még a velem szemben ülőt is messze felülmúlja az elhízottság terén. Az jut az eszembe, hogy ha ennek a gyermeknek fogyókúrát írna elő az orvos, a velem szemben ülő állapotát jelölné meg, mint valami távoli végcélt.
A gyermek mellett asszonyság tölti ki a maradék két embernek szánt helyet. A gyermekről megtudom, hogy fiú, bár ahogy beszélnek vele, lehetne valami házkörüli állat is. Ha vak lennék, az engem körül ölelő hangokból legkésőbb következtetnék arra, hogy a gyermek emberi lény. Mert a szerencsétlen evés közben hangosakat horkant, majd a korholást inkább visszabüfögi az anyja felé, aki hirtelen elhallgat.
Csend lesz a fülkében, csak a vonatkerekek monoton dobolása és a szél lökdösődése hallatszik be.
Aztán hangos füttyszóval jelzi a mozdonyvezető, hogy ő is jelen van az utasok életében, mire a társaság megélénkül.
Hirtelen felfedeznek engem is. Ijedten szemlélnek, az okát nem tudom, hiszen még átlagos sem vagyok. Talán Cortes vagy Pizzaró katonáira nézhettek így az amerikai indiánok, mikor azok páncélokban és ormótlan fegyverekkel megjelentek ott, ahol mindenki fürdőzésre vagy napozáshoz öltözött.
A könyv sem jó ajánlólevél itt.
A vizsgálódásoknak otromba kalauz vet véget. Reszelős hangon nem is kéri, inkább követeli a jegyeket. Aki nem tud azonnal ticketet felmutatni, annak joggal ül ki halálfélelem az arcára. Rejtői alak áll meg előttem, aki minden felelősségérzet nélkül egyesíti magában Fülig Jimmy unott közönyét és a Török Szultán szellemi nincstelenségét.
Aztán Vaszary Gábor jut az eszembe, aki hamar felfedezte mások gallérjának piszkosságát. Megjegyzem, én is hamar felfedeztem. Igaz, a körmök elhanyagoltságának észrevétele után történt mindez, de mégis gyorsan történt.
Eszembe jutott, hogy mit érezhetett a vonaton Vaszary Gábor Radonyi testvérpárja, Tolsztoj Anna Kareninája, Dosztojevszkij Miskin hercege vagy Jókai Adorján Manasséja.
A világ természetesen nem változik, ezt jól bizonyítja Jókai is:
„Az idősebb hölgy megragadá a kalauz karját, s haragosan mondott neki valamit először németül, azután franciául – aminek az a büntetése itt, hogy senki sem felel rá; azt akarta kifejezni, hogy itt már heten ülnek.
A kalauz egy automata közönyösségével mutatott a vagon falán olvasható feliratra: „per dieci persone”. – Itt tíz embernek kell elférni.
– De mi első helyre váltottunk jegyet! – heveskedék az úrhölgy, előmutatva a sárga papírszeletkét, mely a világ minden vasútainál az arisztokrácia jelvényét képezi – hely dolgában.
A kalauz nem csekélyebb kíváncsisággal nézte meg a mutatott tárgyat, mintha az úrhölgy azt mondta volna neki, hogy íme, itt van egy szkarabeusz a fáraók sírjából.”
Körülnézek, mi csak öten ülünk, mégis szorongunk. Ebben is volt valami kegyelemszerű, kevesebb ember kevesebb szemetet dobál szét a fülkében. Az is igaz, hogy több morzsát hagy maga után.
Hogy csak ennyien voltuk, hogy mára már a vonaton való utazás is luxus lett, s a régi magyar faj úgy eltűnt erről a földről, mint a Cuvier-elmélet hatalmas ősvilági népei.
Nyirő József paraszti hősei mind szikár, dolgos emberek, kiknek evésre van idejük, de mértéktelen zabálásra nem is lehetne.
Régi megfigyelés, manapság az emberek nem esznek, hanem táplálkoznak. Az okoskodó köznyelv azt mondja: „magához veszi az ételt.” Természetesen az idézet mondattörmelék egészen mást jelent, a visszaható névmások kárára történik ez az ostoba nyelvészkedés. Manapság annyira divatos lett, hogy mindent feltételes módban mondanak az emberek. Jön egy ellenőr, mindjárt így kezdi:
- Kérném a jegyeket ellenőrzésre!
Enerváltan ülök, várom a további történéseket.
- Az ön jegyét is kérném.
Nem válaszolok.
- Nem érti? Beszél magyarul?
A válaszom több mint sértő:
- Önnel ellentétben, igen.
Nem reagál, nem érti!
- Akkor? – mondja fokozódó indulattal.
- Arra vártam, hogy kérje a jegyemet – felelem, majd felmutatom.
Követeli a kedvezményt jogosító igazolást. Ócska lapot veszek elő.
Hosszasan nézi. Nem érti. Aztán morgolódik, hogy mennyiféle kedvezménnyel utaznak az emberek, s neki mindezeket ismernie kell.
Megjegyzem, igaza van. Meg kellene már szüntetni a kedvezményeket, s helyettük tisztességesen meg kell fizetni az embereket.
Természetesen tisztességről éppen úgy értelmetlen beszélni manapság, ahogy elvárni a vasúttól vagy az emberektől a tisztaságot, igényességet, a másik ember embernek való elfogadását.
Hirtelen elszégyellem magam saját gondolataim miatt. Megvetőn, az irónia megvetésével gondoltam az itteni emberekre. Pedig ezek a tájak olyan lángelméket termettek száz vagy kétszáz évvel ezelőtt, mint sehol máshol. Meg nem bocsátható bűnünk, hogy irodalomtörténetünk megírását másokra bízzuk, s ha valaki nagyságunkat emlegeti, majmoljuk az idegenek álszent és kétkedő vigyorát.


Nagy bűnünk, hogy nagyjainkat lusta közönnyel fogadjuk, és a géniuszaink lángját irigy kezekkel oltjuk el.
Hiszen Debrecenből egy Csokonai jött, akihez méltó költő csak egy Goethe vagy Schiller lehetett abban a korban, s egy Czakó Zsigmond vagy Szentkatolnai taszíttatott el, s két Bolyai úgy élt Erdély ölén, mint két remete, akik kolosszális nagysága messze Európa fölé meredt. S akkor még Kazinczytól Katonáig, Aranytól Adyig, Móricztól Szabó Dezsőig írók és költők sora emelkedett az égig, akik európaibbak voltak Európánál, mert sejtjeikben hordozták Európa mellett Ázsia genetikai élményét is.
Mára mér eltűnt Debrecen, Eger, Patak, Nagyvárad, Enyed, Kolozsvár deákos szelleme, mely egykor ódon épületekből és ócska padokból azért áradt e világra, hogy a magyarságot megtartsa a világ dühével és indulatával szemben. Mára eltűntek Nyirő székelyei, Kelet- Magyarország parasztjai és asszonyai, kisnemesei és protestáns rétorai, akik ezer éven át e hatalmas és önálló akarattal ágaskodó földet úgy oltalmazták, mint az anya a gyermekét.