Alszeghyben egy kitűnő stiliszta és egy nagy tudós élt egyszerre olyan mély és szoros egységben, hogy művészetében e két princípium soha szét nem választható.
Mondatait nem terheli, hanem emeli a stílus gazdagsága, s könnyed és finom aranyporral fényesíti gondolatait.
Taine fajtájába tartozott, bár nem volt nagy elméletek megalkotója, nem filozofikus szellem, inkább könyvember volt annak magasrendű fajtájából. Egyrészt a könyv számára olyasvalamit jelenthetett, mint valamiféle telefonközpont az ember és az Isten közt, amely által milliónyi vezeték, drót és huzal kötné össze az emberit az istenivel, melyen az irodalom végtelen árama száguld végig milliárdnyi szikraként felvillanva.
De a tudós mellett ott élt az író, ahogy Taine-ben, ezért volt Taine angol irodalomtörténetéhez hasonlóan Alszeghy irodalmi monográfiái lebilincselő olvasmányok és az irodalom regényei egyszerre.
S bár korokat vizsgált, mindig az ember érdekelte, a korszakok determináltságában vergődő emberi torzó, akinek értékét, szellemét Istenhez való viszonya szabta meg.
Ezért rajzolja a korokat olyan fennkölt és mély emberséggel, s legjobban sikerült munkájában, a XVII. század magyar irodalmában az öltözködés, a szóhasználat, a hitviták, az obszcén szavak és emberi évődések, a könyvek az irodalom nagy hullámveréseként emelik és süllyesztik vissza az akkor élt nemzedékeket.
Az ember, aki korának foglya, Alszeghynél erőteljes és örök küzdő alak.
Hatalmas és küzdő élet adatott meg neki is, korokat átívelő szellemi életrajza Ady felléptétől egészen a bolsevik irodalmi nyomorúságig tart, az öreg Illyésig, az irodalmi ezüstkor és bronzkor csendes és elfojtott viharán át a magyar irodalmi szellem elhanyatlásáig.
Tekintete mégis a múltba réved, nem korának embere abban az értelemben, ahogy egy lángelme undorral fordul el egy lassan erkölcsi nihilbe hanyatló, két világháborúval, Trianonnal, bolsevik hatalomátvétellel és a Kádár-kor lelki nincstelenségével terhelt jelenétől.
Hiába volt az irodalomtudomány felkent papja, az Akadémia rendes tagja, egyetemi professzor, a régi irodalmak egyik legnagyobb ismerője, meg kellett érnie, hogy mindent elvesznek tőle.
Még fia sem érvényesülhet Magyarországon, s kései, talán leghatalmasabb és legnagyobb igényű művei kéziratban maradtak mind a mai napig.
A XIX. század irodalomtörténetében nem a század irodalmát írja meg önmagában, hanem a századokon átnyúló láthatatlan kapcsolatokat világítja meg szabad, de sohasem csapongó látásával, ösztöneinek tiszta fényében is gazdagon láttatja, hogy a művészeti korszakok úgy nyúlnak egymáson túl és úgy hajlanak egymásba vissza, mint az emberi öröklés misztikus aritmetikája.
Alszeghy bűne az volt, hogy Zoltványhoz hasonlóan megmutatta az irodalmunk vékony rétegeit átszakító nemzetidegen vadhajtásokat Kiss József nemzetideg lírájától Bródy, Ignotus, Szomory magyarellenes túlburjánzásán át Szilágyi Géza perverz kéjpropagandájáig

Alszeghy óriási érdeme az volt, hogy újra felfedezte a katolikus középkor irodalmát, s mindazon jelenségeket, melyek a katolicizmusból és a magyarságból kifejtett nagy gránittömböket az irodalom fundamentumává faragták. És ezek a középkori és szerzetesrendekben fogant iskoladrámák voltak, melyeknek régen nem tulajdonítottak olyan jelentőséget, melyet abban a korban csak igen kevesen láthattak, s csak egy Alszeghy volt az, aki ennek felismerte a szépségét és jelentőségét.
De a tudós tanár is volt, így nyelvészeti és irodalomtörténeti tankönyveket írt. Legjelentősebb vállalkozása a magyar irodalom katolikus szempontú ábrázolása volt, mely egy hatkötetes monográfiává szélesült, s melynek maga Alszeghy volt a szerkesztője, s írói a legkiválóbb katolikus irodalomtörténészek voltak.
Alszeghy művészetének máig sincs követője, hiszen ma a katolicizmus és a katolikus szempont teljesen töröltetett a jelenkori tudományos módszerek közül. És ma már az irodalomtörténész is visszatért ahhoz a konokul unalmas irodalomtörténészi attitűdhöz, mely az olvasót taszítja, a kutatót pedig megszégyeníti.