Farkas Gyula is azok egyike, akik barikádharcot vívtak a magyar irodalom megmaradásáért.
Kicsi túlzással Farkas Gyula, Horváth János, Zoltvány Irén, Féja Géza és Alszeghy Zsolt volt irodalomszemléletünk utolsó védvonala, s talán még Várkonyi Nándor és Tormay Cécile folytatták azt az elkeseredett utóvédharcot, amelyet a sajtón keresztül kellett megvívniuk a liberális nihilizmussal.
Leghíresebb műve az Asszimiláció kora a magyar irodalomban ezt a küzdelmet mutatja meg, és pesszimizmusában, szempontjainak nagyobbik részében Szekfű Gyula Három nemzedékének ikertestvére.
Ezekben az években ír Ortega Y Gasset, a nagy spanyol kultúrfilozófus a partikularizmus veszélyeiről, mikor Farkas Gyula már leírja a lelkekben és a szellemi életünkben végbement tragikus szétszakítottságot.
Ez a nemzeti tragédiánkat megjósoló, de mégis csodálatos könyv nemcsak azokat a felekezeti szembenállásokat festi meg lázas és komor színekkel, melyek már a katolikus-protestáns szembenállást mutatják, hanem elsősorban a zsidóság szerepét, a magyar irodalomra való ráterpeszkedését mutatja meg.
Legendássá vált sorai nemcsak igazának fényével, hanem költői erejével is hatott:
„„Olyan ez a magyarországi zsidóság a XIX. században, mint egy nagy tó, melybe keletről zavaros hegyi patak ömlik, magával sodorván piszkot, iszapot, fénylő kavicsot, néha egy-egy aranyszemet, s alig adván le terhét, máris tovább siet nyugat felé. A tó pedig folyvást háborog, kavarog, tükre soha el nem simul.”
A Nyugat és a liberális sajtó kivérző ínnyel és csattogó fogakkal vetette magát Farkasra, az antiszemitizmus lealacsonyító rágalmával próbálta eltántorítani, de Farkas tartotta magát.
Hasonló témát dolgoz fel A fiatal Magyarország kora című műve, mely olvasmányosságával, szép magyarságával és okos következtetéseivel feltárja mindazon irodalomszociológiai jelenségeket, melyek a XIX. század irodalmának alakulására olyan végzetes erővel hatottak.
Jelentős műve a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent Magyar romantika című műve, mely a legkiválóbb könyv a magyar romanticizmussal foglalkozó könyvek igen szűk csoportjában.
Viszont egyik legfontosabb munkája A magyar szellem felszabadulása, mely irodalomtörténet-írásunk történetét meséli el.
Farkas egyik legnagyobb felfedezése az irodalmon kívül álló erők kulcsszerepe, hiszen az irodalomszemlélet határozza meg az irodalmunk alakulását.
Könyve szakít azzal a torz állásponttal, mely szerint Wallanszky írta meg az első irodalomtörténetünket, hiszen Wallaszky Pál nem csinál mást, mint egy latin nyelvű ismertetést ad íróinkról egy felületes rendezettségű könyvben.
Akkoriban divat volt, hogy a magyarok történetét vagy irodalomtörténetét idegenek írják. Ilyen volt Wallaszky is, aki a tót szellemi mozgalmak támogatója volt.
Farkas második világháború alatt írt könyve a magyar irodalom történetéről viszont erőtlen könyv megannyi erénye mellett is.
Mintha egy kiábrándult és mélységesen szomorú ember sorai lennének mintegy halk beletörődéssel ír mindazon negatív tendenciákról, melyeket évtizedekkel korábban még izzó elutasítással vázolt fel.
Talán a jövő sejtései ütötték ki a kezéből a kardot, talán csak valamiféle optimizmuson akarta átmosni egyre sötétebb pesszimizmusát.
Mégis alakja és műve ma is úgy áll előttünk, mint a legmagasabbrendű tudományosság és a legfelelőségtelibb hazaszeretet emlékműve.