Pintér Jenő Zlinszky Aladárral Ceglédről jött, s ha a Nadler-Petersen elvet alkalmazzuk kettejükre, akkor e két nagy alkotó elmozdíthatatlanul áll az irodalomtudomány központjában.
Mindketten középen állnak, mindketten korokat és irányzatokat kötnek össze, egyiküket sem ingatják meg futó divatok és ingatag elméletek, s mindkettejüket a legnagyobb lelki élményük emeli, magyarságuk.
Még az sem túlzás Pintérről elmondanunk, hogy irodalomtörténet-írásunk sugárzási központja volt, úgy ált magában, mint egy világítótorony, s mindenki hozzáigazította valamiféleképpen útját és irányát.
Óriás volt már abban az értelemben is, hogy húsz hatalmas kötet maradt utána, de még inkább abban, hogy ő volt az irodalomtörténész, a nagy enciklopédikus szellemű tudós, aki nem tudósoknak írt, hanem nemzetének.
Pedig sok támadás érte, s ezek közül talán a legismertebb József Attiláé az Előőrsben, mely nemcsak hebehurgya támadás volt, hanem megtévedt irányú is.
Kétségtelen, hogy Pintér nem állt elő nagyszabású elmélettel, még a közismert vélekedéssel szemben is állíthatjuk, hogy pozitivista sem volt. Majdnem tízezer oldalra terjedő roppant műve par excellence a magyar irodalomtörténet eposza lett geneziselmélettel, enumerációval, s még irodalmi evolúciók helyett is deus ex machinák irányítják irodalmunk fejlődését.
Pintér legtámadhatóbb gyengesége tanármivoltából fakad. Nem akar többet adni, mint egy hatalmas eposzi mesét a magyarság szellemi irányairól, költőkről, megtévedt szellemi kalandorokról. Még alakjaiban is van valamiféle naiv álirodalmiság: Balassi Toldi Miklós-i zabolátlansággal vág új utat a magyarság buja és vaskos ösztönéletébe, Kölcsey mint rétor és a szellemi arisztokrácia fennkölt alakja hamleti méltósággal áll előttünk, míg Vörösmartyban a fausti szellem teremt új világokat, és Petőfi, a magyar világ Don Quijotéjeként támaszt új világokat, míg mellette ott áll Arany, a nagy realista Sancho Panza-i alakja.
Pintér tehát elmeséli a magyar irodalom ezer esztendejét, de meséi filológiai alapossággal és pontossággal elmondott történetek, mely mögött nincs más, mint az a gyermek, aki először meglátja a tengert, s rácsodálkozik annak végtelenségére.
Ilyen volt Pintér is legtöbbször, igazi eminens lélek, aki mindent elolvas, összegyűjt, rendszerez a mindenáron való megértés akarása nélkül. Viszont újra és újra képes rácsodálkozni erre a világra, tekintetébe gyűjti a misztikus horizontokat, s mikor megrajzolja azokat, úgy osztja szét, ahogy a szent remeték az elkönyörgött eledel morzsáit.
Számára az irodalom nem elméletek ütközési pontja, hanem állandóan hullámzó valóság, tenger, melynek nem az áramlások, a mozgási energiák, a turbulencia a lényege, hanem a hullámok színe, tajtéka, égbe való ágaskodása.
Egész tudósi élete nem is állt másból, mint lelkiségünk eposzának megírásából, a nagy óceánvégtelenség visszaálmodásából. Ezért ír egy, aztán majd kettő, négy és végül nyolckötetetes irodalomtörténetet. Hatalmas anyaga mindig bővül, a képes irodalomtörténetében már táblázatok és térképek jelennek meg saját lexikonnal. Így épít a gyermek is, a tegnapi anyagot felhasználja holnap, hogy sohase fejezze be a művét.
És ez az ösztön Pintérnél sohasem hiba, ellenkezőleg. Nála ez a naivság előny, műve így elér mindenkihez.
De van Pintérnek egy másik oldala is. Ahogy Horváth János is meglátja az első világégés poklát, úgy Pintér is végigharcolja a háborút, s a tapasztalás az életében bölcsességgé aranyodik. Tudja, hogy az alkalmazkodás és a kitartás mindenhol a legfőbb erények egyike-másika.
Pintér ezért nem veszít a varázsából, miközben elméletek megdőlnek, a nagy naiv pedig mesél, s tudós generációk és diákok tízezrei hozzá lépnek, ha szükségük van valamire.
Pontosság, megbízhatóság, fennkölt enciklopédikusság jellemezte minden művét, és a rácsodálkozás nemes élménye.
De Pintér másik erénye, hogy ott élt benne a nagy filológus, aki például Listius nak tulajdonított műről bebizonyította, hogy valójában idegen minták kölcsönzése.
Harmadrészt volt bátorsága, hogy saját korának kritikájában legalább annyira bátor merjen lenni, mint Zoltvány, Farkas Gyula, Féja Géza, Várkonyi Nándor vagy Alszeghy Zsolt.
Pintér is felmutatja a magyar irodalmat fojtogató idegen irányok tendenciózus pusztítását, a nyugatosok politikai radikalizmusa mögött rejlő nemzetellenességet.
Pintér húsz kötete így maradt meg messzibe világító és megtartó erőnek, kordokumentumnak és egy régi történetmondó roppant méretű és igaz meséjének.